Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonoszok kezéből! (Jer 20,13)

Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel… (Lk 1,52)

Olvasmányok: 4Móz 6,22–27 és 1Kor 7,10–16

Aki szeret énekelni, az boldog ember! – szokták mondani. Mert énekelni öröm. Erre az örömre tanít bennünket Mária is Istent magasztaló énekében. Arra, hogy merjük dicsérni az Urat, és örömmel adjunk hálát neki. Szomorú tapasztalat, hogy nem énekelnek a mai fiatalok. De vajon mi énekel(t)ünk-e gyermekeinknek?

Isten csak az alázatos emberekkel tud bármit is kezdeni. Ezt látja és láttatja meg velünk Mária, és erről énekel. Ez mutatkozik meg az egész történelemben, hogy Isten a felfuvalkodott embert helyére teszi, és a megalázottakat felemeli.

Érdekes, hogy Luther Márton akkor kezdte el írni a Magnificat magyarázatát, amikor már tudta, hogy neki, a névtelen „senki-szerzetesnek” oda kell állnia Európa akkori vezetői elé. Reformátorunk nem volt olyan hős, mint ahogyan később ábrázolták, nem volt mindenkivel dacoló bajnok. Remegő ember volt, sokat bizonytalankodó: „Isten a tanúm, akaratom ellenére kerültem ebbe a perpatvarba” – írja. Mintha csak Mária szavait hallanánk! Talán ezért is tudott Luther szívvel-lélekkel írni Mária énekéről. Mert rá tudott csodálkozni őszintén, gyermekien Isten hatalmas dolgaira, amit rajta keresztül is cselekedett az Isten. Ez a gyermeki rácsodálkozás kell, hogy meglegyen a mi életünkben is – ami aztán hálaadásra indít bennünket.

*

„Dicsérjük Istent! Mind, ki féli itt lent, / Nagy nevét vígan, énekszóval áldja, / És buzgó hálát vigyen oltárára! / Dicsérjük Istent!
Hű őrizőnk, te, minden jó kútfője! / Míg itt a földön vándorolunk, élünk, / Légy éjjel-nappal ezután is vélünk! / Dicsérjük Istent!
Kísérj el minket, őrizd lépteinket, / Hogy ma az úton békességgel járjunk, / Mindenütt mindig kegyelmedben álljunk! / Dicsérjük Istent!”
(EÉ 52,1–3)

Szerző: Baranyay Csaba