Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt…! (5Móz 6,6–7)

A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet. (1Tim 1,5)

Olvasmányok: 1Kor 2,6–10 és 1Kor 7,1–9

Parancs. Ez a szó semmi jóval nem kecsegtet, és nem is nagyon szeretjük hallani. Valami olyan cselekvésre utal, amelynek megtétele kötelező, s elmulasztása akár súlyos következményekkel is járhat. Gyakran a félelem és a kényszer fogalmával kapcsolódik össze e szavunk.

Van-e olyan parancs, amelyet nem rettegésből, hanem azért hajtunk végre, mert meggyőződéssel, szívből hisszük, hogy számunkra ez a legjobb? El tudjuk-e fogadni, hogy a parancs teljesítése sokszor nem könnyű, és minden erőnkkel azon kell igyekeznünk, hogy a tőlünk telhető legnagyobb mértékben sikerüljön, mégis lehet, hogy olykor kudarcot vallunk? Meg tudjuk-e érteni, hogy ez a parancs értünk van, és nem ellenünk?

Nem arról van szó, hogy nincsen szankciója annak, ha figyelmen kívül hagyjuk, éppen ellenkezőleg. Mégis szívbe markoló, szinte már fojtogató szeretet tükröződik benne, célja is és eszköze is annak, hogy megmutathassuk az Atya iránt való, gyarló, de tán igyekvő szeretetünket. Azt mondja az Atya: „Én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák bűnét a fiakon, harmad- és negyedízig azokon, akik engem gyűlölnek, de kegyelmet gyakorlok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják az én parancsolataimat.” (5Móz 5,9–10) Van-e az ezerízig kegyelmet ígérőnél nagyobb szeretet?

*

Szerető mennyei Atyám! Oly sokszor szólítalak meg így, mégis elsikkad értelme az első szónak. Olyan nehezen tudom elfogadni feltételekhez nem kötött szeretetedet! Olyan furcsa számomra, hogy nem szeretetedet kell kicsikarnom parancsod megtartásával, hanem magamért kell megtartanom azokat, hogy el ne vesszek, hanem országodban veled együtt ülhessek majd egy asztalnál. Ne hagyj el engem, esendőt, kegyelmeddel, Uram! Ámen.