Avagy: a Miatyánk gyarló revíziója? – Magam is tudom: a Miatyánk a kereszténység legősibb és leghitelesebb, Jézus ajkáról idézett imádsága, és e körül oktalanul okoskodni nemcsak vétek volna, hanem ostobaság…

Akkor tehát miről is volna szó? Nyolc-tíz éves koromban nagyjából rendben voltam a szöveggel, bár azon azért fennakadtam, hogy „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Voltak, akiket „ellenem vétkezőkként” tartottam számon, és nagyon nehézen tudtam csak elfogadni, hogy ha én nem bocsátok meg nekik, akkor az én bűneim is megbocsáthatatlanok. Márpedig nyolc-tízévesen már meglehetően tisztán láttam – nyilván hittanáraim és gyóntatóim intésének köszönhetően is –, hogy vannak bűneim… És ez azóta sincsen másképp…

Szóval mi ez az újabb keletű gondom-bajom a Miatyánk ürügyén? – Ezzel a hat-hét mondatos szöveggel kezdődnek és zárulnak napjaim – a rövidre szabott köszönetek és a mintha egyre hosszabbodó kérések után –, miközben vallom, magamnak és másoknak is mondogatom, hogy „az élet nem kívánságműsor…”

Közvetlen környezetemben fogalmazta meg valaki a minap, hogy mostanában nincs nagyon jóban az Úristennel. Látva-ismerve a reflektált élethelyzetet, csak azt tudtam mondani: nem csodálom… Annyit azért sikerült hozzáfűznöm, hogy: de ilyesmi előfordul az emberrel – a legjobbakkal is. Például Jób sem volt mindig jóban az Úrral, és mint ismeretes, Jónás sem… De még Jézus sem. Az „Éli, Éli, lamma szabaktani” (Mt 27,46) legalábbis mintha erre utalna… Jób és Jónás története ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy ezen akár túl is lehet jutni. Jézusé még inkább…

Tanulság? Talán annyi, hogy sosem kell azt hazudnunk, hogy örülünk annak, aminek-amikor nem örülünk. De azért a gondolkodni képes embertől elvárható az is: ne higgye azt, hogy pontosan tudja, mikor van vége a történetnek. Valaki (nagy v-vel) mindig, de legalábbis bármikor hozzáírhat még egy fejezetet. Amitől a történet más kicsengést kaphat…

Szóval akkor miben is állna a Miatyánk – az alcímbe provokatívan belefogalmazott – revíziója? Talán csak a továbbgondolásban: vagyis a valósághoz való viszonyunk tisztásásában.

Legyen meg a Te akaratod… – imádkozzuk minden alkalommal. Ne legyen szemernyi kétségünk sem afelől, hogy meglesz. Hogy definitíve mi az Isten akarata, annak filozófiai meghatározása meghaladja szellemi képességeimet – de talán a nálam sokkal okosabbakét is. Én magam hajlok arra, hogy azt mondjam: az Isten akarata – számomra, számunkra – az, ami van… Benne van abban, amit mi úgy értelmezünk, hogy – valóság. Legyen az siker vagy kudarc, öröm vagy keserűség, egészség vagy betegség, élet vagy halál.

Tehát tudnom kell: amikor azt mondom, „legyen meg a Te akaratod”, akkor nem jóváhagyom azt, ami van – aminek része az, ami lesz (legyen az bármi is…). Nem valami fennhéjázó engedélyezés fogalmazódik meg részünkről ezekben a szavakban, hanem egy újabb – ha úgy tetszik ugyancsak önző – kérés. Valami olyasmi: „add, hogy el tudjam fogadni a Te akaratodként azt, amit az élet elém hoz. Hogy elfogadjam azt, ami van, ami lesz, mert ebben – ha felismerhetetlenül, ha majdnem elfogadhatatlanul is – ebben benne van a Te akaratod.

Kipke Tamás