Most nem a testi leépülés jeleivel foglalkoznék, hiszen ezen a területen számtalan tanács és eligazítás olvasható a világhálón, sokkal inkább a szellemi, lelki elakadásokra fókuszálnék, melyek sok gyötrelmet okoznak számunkra.

Gondolok itt a negatív érzések sorozatára, melyek gyakran felemésztik energiáinkat, mint az apátia, a panaszkodás, keserűség, elkeseredés, rosszkedv. Olyan gyilkos gondolatokra, mint: „elvesztegettem az életemet”, „már túl késő, hogy…”, „már nem vár rám semmi más, mint a fokozatos leépülés és erőm elvesztése”, „számomra már elmúlt a tervezgetés és az álmodozás ideje”.

Lassan ezen a süppedős talajon a pesszimizmus fogságába esünk. Lassan belemerevedünk régi szokásainkba, nem tudjuk elfogadni lehetőségeink szűkülését. Őrizzük meggyőződésünket, hogy már túl késő minden újdonsághoz, nyitáshoz, változáshoz vagy költözéshez.

Fizikai képességeinkkel kapcsolatban gyakran halljuk, hogy „amit nem használunk, azt elveszítjük”. Ez a mondás sajnos érvényes életerőnket mozgató belső izmainkra is, a növekedésre, keresésre, felfedezésre, fejlődésre, kérdések feltevésére. Szokták mondani: „Amikor már nem növekszel, akkor kezdesz öregedni.”

Az új ismeretek, készségek, a kíváncsiság, a világ szemlélésének újfajta módja növekedésben tartják elménket és testünket. A Brennan – J. Brewi szerzőpáros így írja a „Lelkesedni az életért” című könyben: „Nincs olyan pontja az életemnek, amikor elhagyhatnám vagy megadhatnám magam. Nincs olyan időszak, amikor azt mondhatnám, hogy befejeztem, vagy, hogy Isten befejezte az én teremtésemet. A teremtés folytatódik az élet minden szakaszában és korszakában, még halálom pillanatában is. A halálom az utolsó nagy megszületésem. Az élet annak minden szakaszában dicsőséges kaland.”

Milyen irányba haladunk-e kaland során? Indulhatunk befelé, világunk mélysége felé. „Szívünk közepe”, személyiségünk középpontja. Itt van elrejtve a nevem! A nevem a küldetésem, életem legbensőbb titka, amely kifejezi egyedüliségemet. Szent Péter egy hosszú utat jár végig, míg Simonból Péter lesz. Élete utolsó pillanatában nevezheti magát csak „Péternek”, amikor fejjel lefelé fölfeszítik a keresztre.

Már-már feladja a cél elérését, amikor a hagyomány szerint Rómából menekülvén találkozik a feltámadt Krisztussal. Simon, az emberek halásza megkérdezi a Mestert: „Hová mész, Uram?” Megyek, hogy újból keresztre feszítsenek, mert te gyáva voltál és elhagytad a várost. Péter szégyenkezve megfordul, hogy visszatérve Rómába, keresztre feszítsék, és így lesz szikla, azaz Péter.

A másik indulási irány felfelé mutat, hogy elérjük valós „személyes alkatunkat”. Joan Erikson ezt a mozgásirányt „gerotranszcendentális” iránynak nevezi, amely a testet és a lelket is megszólítja, és arra ösztönzi, hogy emelkedjen felül a világban való létezés nyomasztó, erőt rabló és megkötöző aspektusain, melyek távol tartanak bennünket a valódi növekedéstől és vágyainktól. A „gerotranszcendencia” lehet a régi készségek visszaszerzése, beleértve a játékot, az aktivitást, a boldogságot, az éneklést. Ez a létállapot, az élet nagy tánca; testünk, lelkünk és szellemünk minden részét bevonja az aktivitás birodalmába.

Egyszer egy leukémiás kisfiú halála előtt, amikor már nem tudott megszólalni, a kezével egy jól ismert jelet mutatott barátainak, akik körülvették az ágyát. Jobb kezén a mutató új előre nézett, a hüvelykujja felfelé. Vagyis jel szerűen annyit mondott, ahogy eddig is egymást biztatták: előre és felfelé!

Legyen ez „gerotranszcendentális” életszakaszunknak is biztató jele.

Hofher József jezsuita szerzetes

A Hofher József írása a Keresztény Élet hetilap július 11-i lapszámában jelent meg.