Korunk mediatizált világában különösen is kísért a látszat és a valóság hasadásának lehetősége. Azzal is, hogy a különböző közösségi felületeken mások életében csak a jót, a szépet és a sikereset látjuk. Ne látszani akarjunk valakinek, akik valójában nem vagyunk, hanem hogy azzá váljunk, akivé Isten szeretetébe és irgalmába kapaszkodva lehetünk.

A szavak és a tettek, a látszat és a valóság feszültségének világába vezet be bennünket a farizeusokat és az írástudókat bíráló jézusi tanítás. A Mester finom megkülönböztetéssel arra int, hogy „tartsatok meg mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják a Törvényt, de tetté nem váltják”.

A szavak és a tettek különbségéről eszünkbe juthat a két fiúról szóló példabeszéd, akiket apjuk arra kért, hogy menjenek ki a szőlőbe (Mt 21,28-32). Egyikük szavai és magatartása között sem volt összhang. Nyilvánvaló, hogy a tetteivel engedelmeskedő fiú teljesítette atyja akaratát. A példázat folytatásában azonban megdöbbentő, hogy Jézus, a János hatására megtérő vámosokról és utcanőkről azt állítja, hogy ők megelőzik a mennyek országában a magukat igaznak vélő írástudókat és véneket. Míg tehát a bűnbánat a leglátványosabb erkölcstelenségeket is orvosolhatja, addig a hamis magabiztosság és a téves önelégültség a megtérés és az Istennel való eleven kapcsolat kialakításának legalattomosabb akadálya.

Bármekkora legyen is a tanítás és az életvitel közötti ellentét, Jézus éleslátása nem téveszti szem elől az igazság objektív érvényességének és kötelező erejének fontosságát. Noha szükségesnek tartja a tanító és a tanítás közötti összhangot, mégis tudja, hogy vannak igazságok, amelyek függetlenek az azokat pillanatnyilag képviselők erkölcsi minőségétől. Köznapi módon ezt fejezi ki az a mondás is, miszerint „ha egy számtantanár iszik, attól még kétszer kettő négy”. A vallási törvény igazsága sem veszti érvényét a törvény szellemét nem hitelesen élők gyarlóságai vagy bűnei miatt.

Ma azonban gyakran azzal szembesülünk, amit Julien Benda „La trahison des clercs”(1927) című műve nyomán „az írástudók árulásának” nevezünk. A francia író és filozófus művének szószerinti fordítása „A klerikusok árulása” lenne. A klerikusok alatt persze nem csak egyházi személyeket ért, hanem értelmiségeiket, tudósokat és művészeket. A Benda írásának címét leleménnyel fordító Babits, a művel párbeszédet folytatva, 1928-ban így összegzi az értelmiség árulását.

„A világ azelőtt is a nyers erő útjain járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az erkölcs útja. Papjai és írástudói – noha maguk sem mindig éltek aszerint – állandóan és egyértelműleg hirdettek egy érdekeken és erőn felül álló s azoktól független erkölcsöt. A mi korunk írástudói távol vannak ettől az egyértelműségtől. A mai tudós úgy tudja, hogy az erkölcsöt posztuláló ész másodlagos az ösztönökkel szemben; s irodalmunk az ösztönök korlátlan és szabad kiélését hirdeti.”[1]

Közel száz év elteltével – a bibliai példázathoz kapcsolódva – immár olyan emberekkel találkozunk, akik nyíltan mondanak nemet és büszkén szegülnek szembe Isten akaratával, az Atya kérésével. Sőt, olyan csoportok követeléseiről is értesülünk, amelyek az életfelfogásukat helytelenítő isteni törvényeknek még az említését is, vagy ennek okán az egész Bibliát be akarják tiltani...

A mi feladatunk – ebben az összefüggésben sem más, mint amire Jézus meghívta övéit. A tanítás és az életvitel összhangjának megélésére való elszánt törekvés. Ez alapján remélünk pozitív választ arra a jézusi kérdésére, hogy „mikor eljön az Emberfia, vajon talál-e még hitet a földön?” (Lk 18,8).

Az igaz beszéd és hiteles életstílus követelménye után Jézus a látszat és a valóság közötti szakadék veszélyére hívja fel a figyelmet. „Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek”. Jézus hallatlan éleslátással diagnosztizálja bukott emberségünk feltűnés és elismerés utáni vágyát. A tudomány, a művészet és a sport világában is előfordul a plágium, a hamisítás és a dopping. A gazdasági élet erőtereiben sem minden az, aminek látszik. A politika és a média világában pedig különösen éberen kell figyelni arra, hogy meg tudjuk különböztetni a hiteles embereket a szélhámosoktól, az igazságot pedig a csábító külsőbe csomagolt hazugságtól. De a vallási képmutatás minden csalás között a legsúlyosabb. Ezért is mondja Jézus, hogy „Jaj nektek írástudók és képmutató farizeusok... mert súlyosabb ítélet vár rátok!”(Mt 23,14).

 

Korunk mediatizált világában különösen is kísért a látszat és a valóság hasadásának lehetősége. Azzal is, hogy a különböző közösségi felületeken mások életében csak a jót, a szépet és a sikereset látjuk és szomorúan gondoljuk azt, hogy csak nekünk vannak nehézségeink és bajaink. Ráadásul olykor még jobb képet is szeretnénk magunkról közvetíteni és ebben a hivalkodó színjátékban egymástól, meg magunktól is még jobban elidegenedünk.

 

Az egyház november 4-én ünnepli Borromei Szent Károlyt. IV. Pius pápa unokaöccse arisztokrata családi kapcsolatai révén lesz bíboros és milánói érsek. Rajongva szeretett bátyja halála révén tér meg és szentelik pappá, majd püspökké. Szent élettel, fokozatosan nő bele abba a szerepbe, ami örökség gyanánt az ölébe hullott.

Állapotbéli kötelességeink ösztönözzenek bennünket is arra, hogy ne látszani akarjunk valakinek, akik valójában nem vagyunk, hanem hogy azzá váljunk, akivé Isten szeretetébe és irgalmába kapaszkodva lehetünk.