Vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében Ferenc pápa az Irgalmas Szamaritánus példabeszédét magyarázva arra buzdította a híveket, hogy amikor segítséget nyújtanak a rászorulóknak, érintsék kezükkel a valóságot, nézzenek a szenvedők szemébe, hogy megtanuljanak látni és együtt érezni.

Vertse Márta – Vatikán

Legyünk tudatában annak, hogy a szamaritánushoz hasonlóan mindig úton vagyunk és soha ne érezzük magunkat „beérkezett” személynek. Aki követi Krisztust, mindig úton van, hiszen Ő maga mondta, hogy „Én vagyok az Út”. Jelentőségteljes, hogy az első keresztényeket az „Út követőinek” nevezték – mondta tanításában Ferenc pápa, utalva az Apostolok Cselekedeteiben olvasható kifejezésre. 

A vasárnapi evangéliumi szakasz az Irgalmas Szamaritánus példabeszéde, amelyet mindnyájan ismerünk (vö. Lk 10,25-37) – kezdte beszédét Ferenc pápa, majd felidézte a történetet. Az elbeszélés hátterét képezi az az út, amely Jeruzsálemből Jerikóba vezet és amely mentén fekszik egy rablók által véresre vert és kifosztott férfi. Egy arra haladó pap észreveszi, de nem áll meg, tovább folytatja útját; ugyanezt teszi egy levita, vagyis egy templomszolga is. Egy szamaritánus azonban, akit éppen „arra vitt az útja” – írja az evangélium, - „mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve”. Ne feledjétek ezeket a szavakat: „megesett rajta a szíve” – hangsúlyozta a pápa, hozzátéve, hogy ez az, amit Isten érez minden alkalommal, amikor látja problémánkat, bűnünket, nyomorúságunkat: „megesett rajta a szíve”. Az evangélium pontosan meghatározza, hogy ez a szamaritánus „úton volt”. Vagyis annak ellenére, hogy saját tennivalóit végezte és egy távoli cél felé tartott, nem keresett kifogásokat és hagyta, hogy megszólítsa őt az, amit az út mentén látott. Gondoljunk csak bele - az Úr nem azt tanítja nekünk, hogy éppen így cselekedjünk? – tette fel a kérdést Ferenc pápa, majd arra szólított fel, hogy tekintsünk messzire, a végső célra, azonban fordítsunk nagy figyelmet lépéseinkre itt és most, hogy eljussunk oda.

 

Jelentőségteljes, hogy az első keresztényeket „az Út tanítványainak” (vö. ApCsel 9,2) hívták – utalt rá a pápa. A hívő ugyanis nagyon hasonlít az Irgalmas Szamaritánushoz: hozzá hasonlóan úton van, úton levő. Tudja, hogy nem egy „beérkezett” személy, de minden nap tanulni akar, Jézus Urunkat követi, aki azt mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), „Én vagyok az út”. Krisztus tanítványa Őt követve halad előre és így válik az „Út tanítványává”. Az Úr mögött halad, aki nem ülő életmódot folytat, hanem mindig úton van; útközben találkozik emberekkel, meggyógyítja a betegeket, falvakat és városokat keres fel. Így tett az Úr, mindig úton volt – hangsúlyozta Ferenc pápa.

 

Az „Út tanítványa”, vagyis mi, keresztények – jegyezte meg Ferenc pápa – látja, hogy gondolkozásának és cselekvésének módja fokozatosan változik, egyre inkább összhangba kerül a Mesterével. Krisztus nyomaiban járva úton lévővé válik és a szamaritánushoz hasonlóan megtanul látni és együtt érezni. Mindenekelőtt lát: kinyitja szemét a valóságra, nem zárkózik be önző módon saját gondolataiba. A pap és a levita látják a szerencsétlenül jártat, de úgy tettek, mintha nem látták volna, tovább haladnak, elfordítják tekintetüket. Az evangélium arra nevel bennünket, hogy lássunk: mindnyájunkat elvezet a valóság helyes megértésére, nap mint nap legyőzve az előítéleteket és a dogmatizmusokat. Sok hívő a dogmatizmusokban keres menedéket, hogy megvédje magát a valóságtól – mutatott rá Ferenc pápa. Az evangélium megtanít bennünket, hogy kövessük Jézust, mert Jézus követése megtanít bennünket az együttérzésre, arra, hogy lássunk és vegyük észre a többieket, főleg a szenvedőket, a jobban rászorulókat és közbelépjünk, mint a szamaritánus tette. Ne haladjunk tovább, hanem álljunk meg.

 

Ez az evangéliumi példabeszéd arra késztethet bennünket, hogy másokat hibáztassunk, vagy önmagunkat vádoljuk, ujjal mutogatva másokra, a paphoz és a levitához hasonlítva őket, akik nem állnak meg, hanem tovább mennek, vagy magunkat hibáztassuk, felsorolva saját hiányosságainkat, amikor nem fordítottunk figyelmet felebarátunkra – folytatta beszédét Ferenc pápa, majd vádaskodással és az önvádaskodással szemben egy más típusú gyakorlatot javasolt. Természetesen el kell ismernünk, amikor közömbösek voltunk és igazoltuk önmagunkat, de ne álljunk meg ezen a ponton. Ismerjük el, hogy tévedtünk, de kérjük az Urat, hogy vezessen ki bennünket önző közömbösségünkből és helyezzen minket az Útra. Kérjük őt, hogy lássunk és együtt érezzünk, ez egy kegyelem, amit az Úrtól kell kérnünk: „Uram, add, hogy lássak, hogy együtt érezzek, mint ahogy te látsz engem és együtt érzel velem” – ez az az ima, amit javaslok nektek – mondta a pápa, megismételve az ima szavait: Uram, add, hogy lássak, hogy együtt érezzek, mint ahogy te látsz engem és együtt érzel velem – hogy együtt érezzünk azokkal, akikkel életünk útján találkozunk, főleg a szenvedőkkel és a rászorulókkal, hogy közelítsünk hozzájuk és tőlünk telhetően segítsünk nekik.

 

A pápa ezután egy személyes történettel fejezte be beszédét. Felidézte, hogy gyakran, amikor egy keresztény férfivel vagy nővel beszél spirituális témákról, megkérdezi az illetőt, hogy szokott-e alamizsnát adni. „Igen” – hangzik a válasz. Ilyenkor a pápa felteszi a kérdést: „És mondd, megérinted annak a személynek a kezét, akinek az aprópénzt adod?” „Nem, csak úgy odadobom”. „És a szemébe nézel az illetőnek?” „Nem, nem jut eszembe”. Ha úgy adsz alamizsnát, hogy nem érinted kézzel a valóságot és nem nézel a rászoruló személy szemébe, akkor az alamizsna nem annak a személynek szól, hanem neked – szögezte le Ferenc pápa. Gondolkozzatok el rajta. Megérintem kézzel a nyomorúságokat? Azokat a nyomorúságokat is, amelyeken segítek? Belenézek-e a szenvedők szemébe, azokéba, akiket segítek? – mondta a pápa, arra buzdítva a híveket, hogy tegyék fel maguknak ezeket a kérdéseket, szem előtt tartva a látni és együtt érezni kettős cselekedetét. Végül Ferenc pápa a következő fohásszal zárta beszédét: „Szűz Mária kísérjen el bennünket a növekedésnek ezen az útján. Ő, aki megmutatja nekünk az Utat, vagyis Jézust, segítsen nekünk, hogy egyre inkább az „Út tanítványaivá” váljunk”