Mikor adtál utoljára hálát azért, hogy látsz? Mikor köszönted meg utoljára Istennek, hogy láthatod a színes faleveleket, a csobogó patakot, a magas hegyeket vagy a csillagos égboltot? Mikor tudatosítottad utoljára magadban, hogy mindezek nem természetes dolgok és magától értetődőek? Vagy igen? Vajon teljesen természetes az, hogy látjuk reggel a napfelkeltét és este a Hold világát  vagy látjuk a színes levelek kupacát, amely jelzi az ősz közeledtét? Kérdezzük meg egy olyantól, akinek ez nem adatott meg, vajon ő hogyan fog erről vélekedni? Valószínűleg bármit megadna azért, hogy akárcsak egy pillanatra is láthassa azokat a csodákat, amelyeket mi természetesnek veszünk és már-már észre sem veszünk.

Ilyen az Istennel megtapasztalt élet is. Sok embernek teljesen természetes, hogy Isten ott van vele reggel, amikor kinyitja a szemét és felkel. Mellette van, amikor nehézségek támadnak a munkahelyen vagy este, amikor valamin mérgelődik. Természetes, hogy Isten minden helyzetben ott van velünk és nekünk semmit nem kell tennünk. Tényleg nem kell? Kérdezzük meg azt a személyt, aki nyugtalanságával, bizonytalanságival és kételyeivel nem tud kihez fordulni. Számára az a jó hír, hogy Istenhez bármivel és bármikor fordulhat természetes lesz? Aligha. Miután megtapasztalta a rosszat, az egyedüllétet, a magányos küzdelmet, minden pillanatban végtelen hálát fog érezni azért, hogy rátalált az Úrra és így már nincs egyedül.

Nem mintha Istennek szüksége lenne arra, hogy mi folyton-folyvást hálálkodjunk. Nem Istennek van erre szüksége, hanem nekünk! A hála megérteti az emberrel azt, hogy amivel rendelkezik, amit kap, az nem magától érkezik, hanem a Mindenség Ura adja ajándékként. Bármilyen aprónak vagy haszontalannak is látunk dolgokat, mindent ajándékba kapunk. Ajándék a reggeli napsütés, ajándék a friss levegő, ajándék egy szerettünk mosolya és ajándék a nehéz pillanat is, mert erőssé tesz. Adj hálát ma mindenért! Meglátod, jót fog tenni a lelkednek!

Áldott napot!

bejegyezte: csomó hajni – szeptember 28, 2021