...Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr! (Ézs 37,20)
Kr. e. 721, Asszíria nyugat felé terjeszkedik, az északi zsidó államot már meghódította, most Júda van soron. Jeruzsálem körül bezárult az ostromgyűrű, az asszír király ultimátumot ad. Képviselője nagy hangon dicsekszik, fenyegetőzik, igyekszik megingatni a várfalon remegő emberek bizalmát Istenben és Ezékiás királyban is, aki viszont rendületlenül tartja a lelket a népben: az Úr megszabadít bennünket, megígérte. Aztán Ezékiás beviszi a templomba az ellenség levelét, és megrendítő imádságban kéri újra Isten szabadítását.
Ő sem tudja, hogyan és mikor ad az Úr segítséget, de bizonyos benne, hogy adni fog. Aztán másnap reggel hűlt helyét találják az asszír seregnek, mert valami járvány törhetett ki, „mindenfelé csupa holttest volt".
Ebben a reménytelen helyzetben Ezékiás belekapaszkodott Isten igeéretébe, és teljesen őrá bízta népe sorsát. Aki ismeri az ilyen mély, tusakodó könyörgést, az tudja, hogy mennyire másként látja utána a hívő a nyomasztó terheket és önmagát is. Az imádságnak emelő ereje van, önmagunk és a bajaink fölé emel, és Isten közeléből látjuk a helyzetet.
Az imádságnak formáló ereje is van, átrendezi a gondolatainkat s még az arcvonásainkat is. Megszabadít a szorongástól, felszabadít a reménységre. Aki az Istennel való imádságos párbeszédből él, az olyan rejtett életet él, amelyről a világ mit sem tud, csak az áldásait tapasztalja. Az ilyen emberben már az eljövendő világ erői mozdulnak meg, sőt áradnak a környezetébe is. Ezért lesz áldássá.
Hasonló szorongattatásainkban bízzunk mi is Isten igéjében! Nem az számít, hogy mekkora az ellenség, hanem hogy milyen közel vagyunk az Úrhoz, mert nála készen van a szabadítás. Ő mondta:
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! És megszabadítlak, és te dicsőítesz engem." (Zsolt 50,15)
Kommentáld!