„Óh én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.”
(Rómabeliekhez írt levél 7. fejezet 24-25. vers)
Mikor reggelente a tükörből egyre gyűröttebb arc néz vissza rám. Mikor látom az elmúlás nyomait, az egyre több ráncot, szarkalábat, ősz hajszálat, akkor belőlem is kiszakad: „Óh én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”
Mikor azt tapasztalom, hogy ugyanannak a munkának az elvégzéséhez ma több időre van szükségem, mint régen, hogy hamarabb elfáradok, és hogy egyre több mindenhez segítség kell, akkor még inkább úgy sóhajtozom: „Óh én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”
Mikor azzal szembesülök, hogy már megint elbuktam, mert megint kiabáltam a gyerekkel, mert megint türelmetlen és szeretetlen voltam a házastársammal, mert megint hasztalan dolgokra fecséreltem az időmet, a pénzemet, mert már megint beszippantott a bűn örvénye. Akkor én is felkiáltok: „Óh én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”
Mikor mindezek miatt rám tőr a reménytelenség, mikor a bűneim miatt marcangol az önsajnálat és az önvád, mikor ott látom magam az Isten ítélőszéke előtt és remegek, mikor már az imádságra sincs erőm, akkor…
…akkor én is meghallom a mennyei ígéretet és hitetlenül, csodálkozva ízlelgetem: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róm.8:1)
Áldott napot!
bejegyezte: szilárd – augusztus 25, 2021
Kommentáld!