„Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni, ahogy János is tanította a tanítványait! Ő pedig ezt mondta nekik: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. És bocsásd meg bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek. És ne vígy minket kísértésbe!”
Lukács evangéliuma 11:1-4
Szeretnék egyszer leülni Istennel egy tó partjára, kettesben, kezünkben egy-egy bögre forró teával. Először csak néznénk a vizet, nagyokat hallgatnánk, hagynánk, hogy a látvány, a finoman fodrozódó hullámok, a lágy szél és a tó halk zúgása magával ragadjon. Figyelnénk, hogyan rezdül a nádas, hogyan buknak alá a kacsák, hogyan eszegetik a hínárt, és hogyan kapnak össze egymással valami (számomra) semmiségen.
Lassan törnénk meg ezt a meghitt csendet. Lassan kezdenénk bele egy témába, abba, ami épp akkor a szívünkből kikívánkozik. Talán végre kimondhatnám neki, egyenesen a szemébe nézve, hogy szeretem Őt, akkor is, ha ez nem látszik rajtam minden nap. Elmondanám neki azt, ami a közelmúltban örömet okozott, és azt is, amivel megsebzett az élet. Majd meghallgatnám, amit Ő szeretne mondani, elmerülnék a hangjában, engedném, hogy megérintsék szívemet a szavak, az Ő szavai.
Aztán elmondanám neki, hogy hiányzik, és mennyivel könnyebben folynának ezek a beszélgetések, ha mindig fizikailag tapintható módon ott ülne mellettem. Mosolya az én számat is mosolyra húzná, és azt hiszem, lennének olyan pillanatok, amikor beszéd nélkül is megértenénk a másikat.
Amikor elérnénk a találkozó csúcspontját, feltenném Neki az érthetetlen miértjeimet, és meghallgatnám a válaszait. Engedném, hogy átöleljen, és előtte nem szégyenleném a könnyeimet. Eddigre már minden feszélyezettség elmúlna belőlem, és könnyeden folytatnánk a beszélgetést, nem nézve az órát vagy telefont, hogy mennyi is az idő, mert valakinek mennie kell.
Hiszem, hogy az újjáteremtett világban valóra válhat ez a vágyam, addig azonban marad az ima. Mikor könnyebben, mikor nehezebben. Mikor természetesen, máskor inkább muszájból. Mikor elmélyedve benne, mikor az álommal folytatva szélmalomharcot. De egy sosem változik: Ő mindig nyitott, és várja a beszélgetéseinket.
Kommentáld!