Egy erdőben vagy. Körülötted minden sötét, hideg. Zajokat hallasz és felkapod a fejed, mert félsz. Félsz a veszélytől, félsz attól, hogy mi van a sötétben és torkodban dobogó szívvel, remegő kézzel, lélegzet visszafojtva figyelsz. A lehető összes rossz dolog átfut a gondolataidon és nem tudsz semmit tenni ellene, mert a félelem irányít. Fújni kezd a szél és a fák lombjai közt felvillan a Hold fénye. Éppen csak néhány pillanatra látod, de ez épp elég ahhoz, hogy egy röpke ideig tovább láss az orrodnál. …meglátsz egy ösvényt és látod a kiutat. Ez hatalmas lendületet ad, hiszen már van előtted valami cél. Lassan a Nap is felkel.
A sötétben minden olyan félelmetes, minden rémisztő és veszélyes. Alig merünk még lépdelni is, nehogy egy szakadékba találjuk magunkat. Ez a félelem megfertőz és magával ránt. Elveszi az örömöt, a kíváncsiságot, a vágyat azután, hogy valami jobb helyre érjünk, hiszen inkább maradunk csendben a sötétben, minthogy kockáztassunk és lépjünk az ismeretlenbe, ami talán elhozná a fényt.
Tudod mit gondolok? A sötétség olyan, akár egy edzőterem, kihívásokkal találkozol és kérdés, hogy mennyire vagy kitartó és erős vagy éppen mennyire vágysz a fejlődésre.
Életed sötét időszakai megtaníthatnak arra, hogy miként legyél bátor, erős, kíváncsi, időnként merész. Megtaníthat arra, hogy merj lépni, merj szembenézni a félelemmel. Apropó félelem….olyan sokan bújunk a félelem mögé. Mi lenne akkor, ha Isten mögé bújnánk és engednénk, hogy bátorsággal ruházzon fel?
Áldott napot!
bejegyezte: csomó hajni – november 30, 2021
Kommentáld!