Keresztút Pio atyával

Az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és meghalt Pio atya (1887–1968) neve fogalom a katolikus hívők számára: története a XX. század misztikájának önálló fejezete. Pio atya az első stigmatizált pap. Testében a szent sebhelyek, a stigmák adományát harmincegy éves korában, 1918. szeptember 20-án kapta meg. Pénteki napon, Jézus keresztre feszítésének napján, reggel 9 és 10 óra között. (Előtte már igen fiatalon, 16-17 évesen, novícius korában megkapta a stigmákat és a velük járó fájdalmakat, de az ifjú szerzetes kérte az Urat, hogy szabadítsa meg ezektől, mert méltatlannak érezte magát arra a hatalmas kegyre, hogy viselhesse azokat. Imája meghallgatást nyert, bár a fájdalom nem múlt el.) Pio atya leveleiben többször utalt rá, milyen érzések kerítették hatalmába, amikor vérző sebeit elfedve a kíváncsi tekintetek elől, a keresztutat végezte. A Szent István Társulat által megjelentetett kis füzet válogatás ezekből a levelekből. 

Pio atya mélyen és feltétlenül hitt abban, hogy egyedül csak Jézus értheti meg, milyen kínokat él át, amikor a Kálvária fájdalmas útjára gondol. „Hasonlóképpen elképzelhetetlen, hogy milyen megkönnyebbülést jelent Jézusnak nemcsak az, hogy együtt szenvedünk vele, hanem az is, hogy rátalál egy lélekre, aki szeretete révén nem vigasztalást kér tőle, hanem részese az ő fájdalmának.” Szent Pál apostol nyomán vallotta, hogy minden kegyelem, így az is, hogy hordozhatja a Megváltó sebeit, s hogy folyamatos kapcsolatban lehet vele. „Jézus megengedte, hogy meghalljam a hangját a szívemben.”

San Rotondo szent életű szerzetese számára rettenetes szenvedést okozott, amikor naponta tapasztalta, hogy sokan mennyire nem törődnek Jézussal, s ami még szomorúbb, hogy „bántalmazzák is, borzasztó szitkokkal káromolják.” Pedig Jézus, „a fájdalmak férfia” azt szeretné, ha minden keresztény követné. Pio atya zúgolódás nélkül elfogadta a szenvedés kelyhét, „íme, ezért nem kímél engem. Az én szegényes szenvedésem mit sem ér; Jézusnak mégis tetszik, mivel itt a földön annyira szeretem őt. Ezért azokon a napokon, amikor Ő többet szenvedett a földön, jobban érezteti velem a szenvedést.” A szeretet legnagyobb bizonysága szenvedni a szeretett személyért, „és miután Isten Fia tiszta szeretetből annyit szenvedett értünk, nem lehet kétségünk afelől, hogy az Érte hordozott keresztet lehet szeretni.”

Pio atyának azonban Jézus a szenvedés mellett megadta az erőt is a kereszt hordozásához. Krisztus azt akarta, hogy Pio atya lelke „mindennapos és rejtett vértanúsággal” tisztuljon és próbáltassék meg. Megengedte az ördögnek, hogy gyötörje, „a világnak, hogy undorítson, s a számodra legkedvesebb személyeknek, hogy kínozzanak téged; mert semmi sem tudja legyőzni azokat, akik az én szeretetemért hordozott kereszt alatt nyögnek, és akiknek én magam sietek segítségére.” Pio atya arra inti a híveket, hogy a mindennapi kemény megpróbáltatások ellenére se veszítsék el hitüket, bízzanak Jézus végtelen irgalmában és jóságában, „mert Ő soha el nem hagy benneteket. Éppen ezért mindig öleljétek át az Ő szent keresztjét; segítsetek neki.” Jézus Krisztus számunkra a példakép, az Ő útmutatása szerint kell alakítanunk az életünket. S mivel Jézus a keresztet választotta „királyi zászlajául”, ezért azt akarja, hogy minden követője járja végig a Golgotát, „hordozza keresztjét, és azon lehelje ki lelkét. Csak ezen az úton jutunk el az üdvösségre.”

A bűneinkért önmagát feláldozó Isten Fia halálával megmutatja nekünk, hogy „halottak voltunk a bűn miatt”, föltámadásában pedig „kegyelemre való újjászületésünk legtökéletesebb modelljét kaptuk.” Így mindig az életé és a reményé az utolsó szó.

Pio atya keresztúti elmélkedései is azt bizonyítják, mint a már életében szentként tisztelt kapucinus szerzetes egész élete: ez az énközpontúságát teljesen levetkőző, alázatos lélek Keresztelő Jánoshoz hasonlóan mindig csak egy dolgot akart: kisebbedni, hogy rajta keresztül Jézus Krisztus növekedjék (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír