A napSzentje KERESZTES SZENT JÁNOS

KERESZTES SZENT JÁNOS

*Fontiveros, 1542. június 24. +Ubeda, 1591. december 14.

János alig volt kétesztendős, amikor atyja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált. A három fiú közül a középső meghalt.

Jánosnak tanulnia kellett, csakhogy édesanyja a tanulás költségeit nem tudta fedezni. Ezért a jezsuiták kollégiumába került, ott tanult, de többfelé szolgált, hogy fenntarthassa magát. Ismételten megpróbálkozott valamilyen mesterség elsajátításával, de mindig kiderült, hogy ehhez nincs tehetsége. Adottságai a könyvek felé irányították, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódott. Egy ispotály alapítója, amikor fölismerte János tehetségét és nemes szándékát, elhatározta, hogy viseli tanulásának költségeit, s megígérte, hogyha pappá szentelik, kórházi lelkészként fogja alkalmazni.

Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Mint atyja, ő is maga akarta meghatározni sorsát. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta. Ennek megfelelően egy szép napon belépett a medinai kármelitákhoz.

A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. De éppen ekkor - -látszólag véletlenül, valójában a Gondviselés bölcs jóságából -- találkozott Avilai Szent Terézzel, és ebben az egy esetben a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy -- és az eszmét Szent Teréziától vette át -- biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.

János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium -- s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amely mindig a megújított szerzet szolgálatában állt -- és a rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt --, csak a halál vetett véget. Ez az „égi és isteni ember”, ahogy Szent Terézia nevezte, miután öt évig gyóntató volt az avilai Megtestesülésről nevezett kolostorban, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.

A renden belül azonban az elméleti és joghatósági viták odáig fajultak, hogy Jánost a testvérei a toledói konventban egy cellába zárták és rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet tele olyan tájak és jelenetek rajzaival, amilyeneket ugyanebben az időben és ugyancsak Toledóban El Greco festett. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle haragja és keserűsége kifejezésére a kegyetlen bánásmód miatt. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét.

Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindaz, amit leírt, különböző módszerekkel készült önarckép; románcok, amelyekben -- az egy vonallal készült vázlatokhoz hasonlóan -- a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik, úgy, ahogy azt csak a 136. zsoltárban lehet megtalálni.

Toledói börtönéből megszabadulva János Andalúziába ment. Három esztendő kivételével, amelyet Segoviában töltött, további élete ezen a tájon folyt le. Andalúzia lelke, napfénye, színei, éghajlatának heve, népének szenvedélyei, zsidó és mór legendái s titokzatos történetei, mind hatottak a misztikus és gondolkodó, a költő és művész lelkére. Egy vershez írt kommentárban vagy új költeményben sűrűsödtek össze, hogy aztán teljességükben az egész keresztény kultúra kincsesházát gazdagítsák. János nem feledkezett meg fő feladatáról sem, arról, hogy napról napra tökéletesedjék, s mindenütt, minden pillanatban átadja magát a kimondhatatlan istentapasztalás élményének.

Keresztes Szent János egészen egyedülálló jelenség. Egész irodalmi termése önéletrajz természetű, és telve van fennkölt érzésekkel és optimizmussal. Meggyőződésének ereje és következetessége, a könnyedség, amellyel meghatározásait fogalmazza, és mindenekelőtt a biztonság, amellyel az életszentség szabályait a semmiből megformulázza -- mindezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye, s általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni mindenáron az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni.

Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia, veszekedő pártok és önző egyéni törekvések hálójában kellett eligazodnia. Mint szerzetes elöljáró és sok új kolostor alapítója -- aki állandóan úton volt és súlyos kötelezettségeknek tett eleget -- minden erkölcsi és fizikai szenvedés után is nyugodt megelégedettséggel szemlélte terhei gyarapodását.

Magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. A sok támadás és ellenségeskedés diszharmóniája, az önzések és egyéni ötletek emberi zaja, amelyek közepette élnie kellett, beleolvad ebbe az énekbe, és az egész együtt az életmű csodálatos harmóniáját -- az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó szimfóniáját -- adja.

„Este majd próbára teszlek a szeretetben” -- mondja egyik írásában, és joggal, mert „erre a célra, a szeretetre lettünk teremtve”. Úgy látja, hogy a szeretetnek, e nehezen taglalható témának a titka abban rejlik, hogy igaz fogalmat kell alkotni a szeretetről. Az emberek ugyanis általában a szeretetet az ösztönök és az érzelmek birodalmában élik meg, holott a szeretet az az állapot, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, amit a szeretet állít a lélek elé. Mert valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti „hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget”. Hiszen az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; vagy érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. Szerinte minden attól függ, hogy valaki birtokában van-e a fölismerésnek, hogy milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, s hogy mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját magától vagy másoktól eredő elméletektől függetlenül, szabadon éljen. „Egyetlen emberi gondolat értékesebb, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egy méltó tárgya van: Isten.” Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten végtelenül fölülmúlja minden elképzelésünket.

Ez azonban a szeretetnek csak az egyik oldala. A másik oldal abban mutatkozik meg, hogy az embernek szeretet-igénye van. Szeretetet viszont akkor nyerünk, „ha oda viszünk szeretetet, ahol nincsen”. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által „saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk”. És ezzel minden megoldás megadatott.

A kérdés ezek után már csak az, hogy megszabadulunk-e álmaink, örömeink, vágyaink és reményeink alacsonyságától, azaz befogadjuk-e a saját életünkbe a mondott megoldásokat, azért, hogy örökre és szeretetből odaadjunk érte mindent.

Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.

Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen -- szeretetből -- a szabadságért küzdenek. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.

1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.

A nagy spanyol misztikus életéről, aki „nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni”, elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.

Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.

Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: „Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.”

Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták -- akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak -- hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.

Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.

Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: „Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!” 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.

János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: „János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.” A szent így válaszolt: „Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.”

Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával -- aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt --, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.

Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére. Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének: „Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!” Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.

Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl: „1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett.”

Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála -- illő módon -- éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalomra találjunk nálad!