Kedves testvérek!

Keresztelő János vértanúságának ünnepén kérdések motoszkálnak bennünk. Vajon nem kerülhette volna el a sorsát, ha egy kicsit óvatosabb lett volna? Vajon Isten nem védhette volna meg prófétáját?  Vajon a próféta elébe ment szerencsétlen végzetének azzal, hogy kihívta, kiprovokálta maga ellen az erőszakos halált? Nem kellett volna tekintettel lennie az aránytalan erőviszonyokra?

Szoktuk mondani, hogy mondd meg az igazat s betörik a fejed…, mondd meg az igazságot, s visszahull a fejedre…

Azzal, hogy Keresztelő János figyelmeztette Heródest erkölcstelenségére, túl nagy kockázatot vállalt. Kényelmetlen ellenfél lett, akit el kell tüntetni az útból. A bűn, a bűnös kapcsolat is természetessé válik, és „zavartalanul” lehet élni benne egy darabig. Szinte önfeledten élnek ma is sokan így, anélkül, hogy bűnnek tartanák. Hiszen szabadok, joguk van hozzá.  Nem szerencsés valakinek a bűnét nyilvánosan a fejére olvasni. Még a keresztények is szeretik idézni Jézust, a saját megnyugtatásukra: „inkább húzd ki először szemedből a gerendát, és csak utána vedd észre máséban a szálkát”...

De vajon Keresztelő Jánosnak milyen gerendája volt, Heródes „szálkájához” képest? Ma sem szeretik, ha az egyház erkölcscsősz, és gyertyát akar tartani a hálószobák ablaka alatt…bőven van, amit söpreni neki is a kapu előtt: lásd pedofília, pénzsóvárság, triumfalizmus, hatalmi visszaélések, bűnpártolás és egyebek… Érdekes módon nem is Heródest nyugtalanította a bűn súlya, hanem rokon-feleségét, aki törvénytelenül lett az élettársa. Őt zavarták János szavai… A Szentírás szerint Heródes egyenesen csodálta Jánost és szívesen hallgatta. Talán elkápráztatta a prófétai karizma, mintegy hatása alá került…

Ugyanakkor mi is hajlamosak vagyunk mentegetni magunkat, elkenni a felelősséget. Inkább akarunk megfelelni a társadalmi elvárásoknak, ahol polkorrektséget, a divatot, a szabadosságot többre értékelik, mint az igazságot. Sokkal fontosabb a nyugodt élet, a felszínes béke, és passzívan hagyjuk, hogy a dolgok csak úgy történjenek, beleszólásunk nélkül… A „másságért”, az állatok és a medvék jogaiért felemeljük szavunkat, de Krisztusért nem… Pedig óriási a felelősségünk.

Miközben évszázadokig az egyházat vádolták azzal, hogy tabuként kezeli a nemiséget, bűnnek tartja, – manapság már hencegnek a természetellenes megnyilvánulásokkal: az abortusz, a hűtlenség, a fajtalankodás, a szexuális aberrációk, a szélsőségek normálisnak számítanak.

Ez lenne a Nyugaton annyit ajnározott, mainstream „újnormalitás”?

A szeretet és a szabadság címén már nem férünk a bőrünkben… Bálványimádásunk már olyan méreteket öltött, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Naponta megtapasztalhatjuk, hogy micsoda botrányokat tud kelteni vagy épp elhallgatni a média, ha érdekei úgy kívánják. Egyfelől érzékenyíteni akar minket a bűnös másság elfogadására és terjesztésére, másfelől viszont egy hamis erkölcsiség nevében azt kiáltja ki bűnnek, ami épp a hívő ember kötelessége volna: hogy kiálljon az abszolút igazság és az Isten által adott erkölcsi rend mellett. Azt is megfigyelhetjük, milyen kellemetlenné válik egy barátunk szava, megjegyzése, egy világhálóra feltöltött írás, amelyben hívő emberek síkra szállnak az igazságért, vagy szóvá teszik a nemi eltévelyedéseket, az eltorzult morális magatartásokat.

The Preaching of St. John the Baptist by Pieter Bruegel the Elder, 1566

Micsoda kritika- és kommentözön zúdul ilyenkor az „áldozatra”… Mit szólsz bele? Mi közöd hozzá? És épp az igazság lesz terhelő bizonyíték a kimondója ellen. Közben mennyire élvezzük a pletykákat, a bulvár-híreket, s titokban egyet is értünk velük… Kimagyarázzuk, relativizáljuk, „árnyaljuk”, bagatellizáljuk a bűnt, hogy ne kelljen annyira viselni a miatta való felelősség súlyát. Könnyebb tehát belesimulni az „aktuális tájba”, sodródni sunyi módon, szolgalelkűen, talpnyalással, elhallgatással, kényelmi szempontjainkat figyelembe véve, csakhogy túléljünk. Csak nehogy támadási felületet kapjunk. Az irgalmasság és a megbocsátás jegyében szeressük egymást, és inkább hallgassuk el az igazságot. Így mi sem leszünk zsarolhatóak…

Vajon erre jó példa Keresztelő János vértanúsága? Vagy valami egészen másra?

Keresztelő János rámutatott Krisztusra. Hű volt hozzá. Még a börtönben is, amikor elbizonytalanodott és rákérdezett: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?”

 Ő nem menekült el sorsa elől. Mert kockáztatni, erkölcsi ereje, hitbeli meggyőződése elűzte félelmét. Noha tudta, hogy Heródesnek hatalma van arra, hogy életét, fizikai szabadságát megszüntesse. Szent Péter apostol mondja a nagytanács előtt: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”

Mindannyiunknak prófétai hivatásunk van.

Mi, hívő ember létünkre tudjuk azt, amit sokan mások nem is sejtenek. És erről nem hallgathatunk. Ezért nem szabad mindenáron sodródnunk az árral, az erkölcstelen divatokkal. Elsősorban a magunk személyes életében, családi körben kell élnünk és példánkkal hirdetnünk az erkölcsi tisztaságot, a hűséget, Isten szeretetének rendjét. Ez adja a belső szabadságot, amely miatt nem félünk attól, aki a testet megöli, vagy börtönbe zárja. Ez érvényes hitbeli és nemzeti kérdésekre egyaránt.

Bűnösöket meginteni, tanácstalanoknak jó tanácsot adni – az irgalmasság lelki cselekedetei közé tartozik. Ezek is annyira fontosak, mintha az éhezőknek kenyeret adnánk, vagy betegeket látogatnánk. Szóban, írásban, tettben és közösségként egyaránt ki kell állnunk egyházunk, hitünk erkölcsi értékei, alapigazságai mellett. Nem szabad maszatolni, kerülgetni a forró kását. Nevén kell nevezni a gyermeket, mint Keresztelő János tette. Nem azt kell mondanunk, amit elvárnak a tévében, vagy egy interjúban, nem azt kell nyilatkoznunk, amit szívesen vesz mindenki és senki nem sértődik meg. Nem egy jólfésült, divatos, „posztmodern ízlésekhez” szabott evangéliumot kell hirdetnünk, hanem azt, amit Krisztus Urunktól kaptunk.

 A prófétai szó nyugtalanít, nem hagyja békén a lelkiismeretet, mert szembesít az igazsággal. A Próféta iránytűje pontos. Sosem téveszti el az irányt, mert a Szentlélek világosságánál ismeri fel az igazságot, még a többiek előtt. Ezért van mersze ki is mondani azt.

G. K. Chesterton Eretnekek című könyvében van egy frappáns allegória, mely szerint egy este, egy lámpaoszlop miatt összevitatkozik az utca népe. Van, akiknek fényesebben kellene égnie, mások szerint túl erős a fénye. Egy szerzetes arról kezdett beszélni, hogy mielőtt hozzányúlnának a lámpához, tisztázni kéne, mi is a Világosság. Persze a metafizikára kevésbé érzékeny közönség rövid úton megszabadult a szerzetestől. Egyszerűen leütötték. Aztán hamarosan kiderült, hogy abban sem értenek egyet, miért is kellett ledönteni az oszlopot, sem abban, mit is kéne most csinálni. Már ott tartottak, hogy egyeseknek jó lesz a vas, másokat meg amúgy is zavart a fény, mert tetteik gonoszak voltak. És a sötétben egymást kezdték püfölni. Lassan beérett a közös felismerés: a szerzetesnek végeredményben igaza volt, – előbb valóban a Világosságot kellett volna megismerni. „Csakhogy – fejezi be Chesterton – amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most sötétségben kell megvitatnunk…”

Keresztelő János még nem tudta azt, amit az apostolok és az első keresztények már megtapasztaltak: Krisztus valóban Isten Fia. Ő a Világ Világossága. Feltámaszt minket is az utolsó napon. Isten nem úgy véd meg minket, hogy semmi bajunk nem lesz, hanem még a halált is szolgálatába állítja.[1]

Sorsunkat mi is úgy teljesíthetjük be, ha nem megfutamodunk előle, hanem mint Keresztelő János, vállaljuk érte, ha kell még a vértanúságot is. Ne attól féljünk, aki a testet elpusztítja, hanem aki arra képes, hogy a lelket a kárhozatba taszítsa.

De ennél a félelemnél is legyen nagyobb és erősebb az istenfélelem, és ugyanakkor az istenszeretet is bennünk, mert akik Istent szeretik, minden a javukra válik.

Még a halál is.

Elhangzott a Sóváradi remeteségben 2021. augusztus 28-án bemutatott szentmisén.

Szerző:Sebestyén Péter