Én még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ne akarna erősebb, okosabb, nagyobb lenni, mint a többi társa. Úgy látszik, hogy van tehát bennünk egy természetes vágy arra, hogy vigyük valamire ebben az életben. Ez az eredendően helyes törekvés késztet bennünket arra, hogy kibontakoztassuk énünket. Feladatunk, hogy felfedezzük képességeinket, Istentől kapott talentumainkat és az is, hogy értelmezzük környezetünket, azt a sajátos kontextust, amibe a Gondviselés folytán kerültünk. Hiszen ez is nagymértékben befolyásolja szerepünket. A belső és a külső tehát egyaránt lényeges. Fontos, hogy valaki ne önmagától távoli, képességein és lehetőségein kívüli hivatást válasszon, mert nem fog tudni benne helyt állni. Fontos az is, hogy szeresse, amit csinál és azokat, akik között csinálja. Bár ez utóbbinak van egy akarati tényezője is: meg lehet (és időnként kell is) szeretni a helyzetet, amibe kerültünk. És végül fontos, hogy az a feladatkör, amit saját érdeklődésünkből kiindulva, vágyainkra figyelve választottunk, hasznára, épülésére is legyen környezetünknek. Hiszen semmi sincs, amit csak önmagunkért kapunk, mindennel egyúttal szolgálnunk is kell másokat.

Ez a természetes, jó és hasznos törekvés azonban a bűnös világban eltorzulhat. Még Jézus tanítványai is arról tanakodnak útközben, hogy ki a nagyobb közülük. Mindezt pedig azok után teszik, hogy Jézus éppen belső küzdelmeinek és végtelen szeretetének egyik legnagyobb titkát tárja fel előttük: saját szenvedéséről és haláláról beszél nekik. Micsoda érzéketlenség ez a tanítványok részéről! Van ebben valami félelmetesen örök emberi. Amikor valaki a szívének mélységét tárja elénk, mi eközben is csak saját karrierünket, sorsunkat féltjük. Hány beszélgetés ér úgy véget a hallgató fél részéről, hogy „mindez semmi ahhoz képest, ami velem történt”.

Jézus érzi ezt az örök emberi gyengeséget és segít rajta. A befogadás példáját hozza, amelyben azonosítja magát minden hozzánk lépő, szükséget szenvedő vagy kiszolgáltatott ember személyével. Jézus módszertanából úgy tűnik, hogy a másikban Krisztust meglátó és szolgáló magatartás a legjobb eszköz arra, hogy nagyobbra való törekvésünk ne csússzon el rossz irányba. Amíg felfedezzük embertársainkban a hozzánk lépő gyenge és kiszolgáltatott Krisztust, addig ambícióink Isten országát építik.

Sokszor mondom diákjaimnak az iskolában vagy a híveknek az oltártól, hogy a mennyország ajtajában nem azt fogják kérni tőlünk, hogy mutassunk magunknál rosszabbat és beléphetünk, hanem azt, hogy mit kezdtünk azokkal a sajátosan nekünk adott képességekkel, helyzetekkel, személyekkel, amiket és akiket a Gondviselés elénk hozott. Nem egymással versenyzünk tehát, hanem saját magunkkal. Önmagunkat kell felülmúlni az Úr segítségével.

Jézus emberi ösztönei ugyanúgy tiltakoztak a kivégzése ellen, mint bárki más egészséges embernek. Nem volt mazohista, nem szenvedni jött erre a világra, hanem szeretni. Erre a legbensőbb „képességére” koncentrált és az emberek szolgálatára, hogy megmentse őket az elveszettségből, amikor szembenézett közelgő jövőjével. Így fért bele végül nála az is, hogy mindebbe belehaljon, ha kell. Aki feladatainak jobb teljesítéséért, önmaga lefele húzó énje leküzdéséért és mások helyesebb szolgálatáért könyörög Istenhez, megtapasztalja az Úr kegyelmét és segítségét. Csak ne mások ellenében és szolgálatunkat    elhanyagolva kérjünk valamit!

Lóczi Tamás