Uram, Istenem, szabadíts meg irgalmad szerint!
Szabadíts meg
a kétségbeeséstől, mert nem bírok mozdulni,
a bánattól, mert elfelejtek örülni,
az árulástól, mert egyedül maradok,
a kísértéstől, mert elveszítem az eszem,
a keménységtől, mert nem lesznek érzéseim,
az átkoktól, mert nem védekezhetek ellenük,
a megaláztatástól, mert nem nézhetek az emberek szemébe,
a dühtől, mert kárt teszek másokban,
a szeretettől, mert fájdalommal jár.
Csak össze-vissza beszélek,
inkább legyen meg a Te akaratod!

Az észak-afrikai Karthágó környékén élő Perpétua, a fiatal, kisgyermekes patríciusfeleség Felicitásszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében. Hitoktatójuk Saturus volt: vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt.

Septimius Severus császár súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. Az ifjú keresztény csoport is áldozata lett a császár rendeletének, aki halálra szánta őket. Saturus, mihelyt értesült a rá bízott hittanulók elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. A hitjelöltek a börtönben az első kínálkozó alkalommal megkapták a keresztséget – tudósít Perpétua. A keresztségben erőt nyertek a szenvedések elviseléséhez.

Zsúfolt börtönbe zárták őket. „Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt” – írta Perpétua.

„Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.” Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért Istentől magának és társainak. A vértanú feljegyzéseiből tudjuk, hogy mind testvéri közösségben állták a rájuk rótt kemény megpróbáltatásokat. A végsőkig ellentmondtak a hittagadásnak. Krisztus szeretete töltötte be őket; a halálig tartó testvéri összetartozás ragyogó példaképét tárják elénk. „Ti mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8) – az Úr szavainak megfelelő magatartás valóság volt az első évszázadok fiatal Egyházában.

Perpétua naplójának ókeresztény kiadója részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Hosszú, felőrlő fogság után kihallgatták őket a város fórumán, és mivel ott kereszténynek vallották magukat, halálra ítélték és kivégezték őket. Március 7-én arénába, vadállatok elé vetették a keresztények kis csoportját; ám mivel az állatok nem ölték meg őket, tőr oltotta ki életüket.

A Depositio Martyrum március 7-én emlékezik meg a temetésükről. 1908- ban Aquinói Szent Tamás emléknapja miatt március 6-ra tették át ünnepüket, majd – miután 1969-ben, amikor Szent Tamás ünnepét január 28-ra helyezték – Szent Perpétua és Felicitász napja visszakerült március 7-re.

Szent Ágoston a két szent nevét összekapcsolva hívja fel a figyelmünket a böjti fegyelem értékére: perpetua felicitas, azaz örök boldogság lesz állhatatosságunk jutalma.

Magyar Kurír