Karácsony igaz története
WASS ALBERT
Most,
hogy elcsendesült körülöttünk a világ és ragyog a betlehemi csillag,
hadd mondom el nektek az én történetemet. A nagy titok történetét.
Lehet, hogy utoljára vagyunk így együtt a karácsonyi csillag alatt.
Ezért hát nagyon is ideje, hogy továbbadjam nektek ezt
a históriát. A karácsony igaz történetét.
Nem a Mikulás és a vörösorrú rénszarvas agyoncsépelt meséjét akarom elmondani.
Még csak nem is a pásztorokról és a kisded Jézusról szólót. Ennek a történetnek a kezdete
mindezeknél
messzebbre nyúlik vissza. Visszanyúlik abba a korba, amikor Isten
megteremtette a világot, és látta, hogy "nagyon jó minden, amit
alkotott".
Isten megformálta az embert, belehelyezte őt ebbe a jó világba, és mindeneket az ő
gondjaira bízott. És az ember boldog volt. Szíve csordultig megtelt örömmel, mert szerette a világot, amit Isten teremtett.
Aztán valami történt.
A Biblia szerint az Éden kertjében elbújva volt valahol egy kígyó. És volt egy bizonyos
tiltott gyümölcs is, amely nemcsak a jónak, de a gonosznak tudását is őrizte.
Az embernek, aki ezt a sok ezer éves múltba tűnő bibliai történetet leírta, lehetett
valami fogalma a történtekről, csakhogy szavakkal nem tudta jól kifejezni, ezért allegória
segítségével írta le. Az ember mindig allegóriát használ, mikor képtelen valamit rendesen
megfogalmazni. A jelképes ábrázolás pedig gyakran félrevezető tud lenni.
Egy biztos: beszélő kígyó nem volt, mivel Isten nem teremtett ilyesmit. És nem volt
semmiféle titokzatos alma sem, melyben elrejtezhetett a gonosznak tudása, mivelhogy Isten nem teremtett gonoszt.
Valójában
az történt, hogy az embernek voltak bizonyos elgondolásai önmagáról,
melyek távol álltak Istentől és távol álltak a számára teremtett
világtól. Ezek az elképzelések aztán rendre kiterebélyesedtek benne, s
ezekből, az ő bensőjében, épített magának egy
különálló
és láthatatlan világot. Álmok és ábrándok világát. Egy világot, amely
már kezdett hihetőbb lenni számára, mint az a másik, melyet Isten
teremtett. Hogy haragvó angyal űzte ki lángpallosával az embert a
Paradicsomkertből, az csak mese volt, amit lelki szükségből, a maga
igazolására talált ki. Az ember saját akaratából került ki onnan. Ha az
allegóriák útját akarjuk járni, azt mondhatjuk: Isten világából az első
emberi találmány, egy sokfokú létra segítségével került ki, melyet a
maga világában együtt kalapált össze embertársaival, álmokból és
ábrándokból. Kikerült hát a hajdani Édenből, és a visszavezető utat
azóta sem képes megtalálni.
Káin és Ábel álmodta a föld színére az első versengést, és ez a verseny irigységet,
gyűlölködést és gyilkosságot szült. És attól az időtől fogva az ember nem tudta jónak és
szépnek látni a világot. Gonosznak és veszélyesnek látta. És minél inkább elhitte, hogy
gonosz
és veszélyes, annál veszélyesebb és gonoszabb lett körülötte a világ.
Azután, az idő múltával, már képtelen volt meglátni Isten alkotását.
Csak a maga világát látta, amely telve volt gyűlölettel és szenvedéssel,
igazságtalansággal, betegséggel és mindannak a hiányával, amire pedig
oly nagyon vágyott. Reménytelennek tűnő lelkiállapotában fegyvereket
talált fel, amelyek egyre hatékonyabban tudtak ölni. Betegségeket,
melyek meg tudták hosszabbítani a szenvedést. Oltalmazó pajzsokat talált
ki a maga kiagyalta fegyverek ellenében és gyógyszereket a maga
előidézte betegségek kezelésére, és az ember ezt a gonosz tudást
továbbadta, nemzedékről nemzedékre. Minden nemzedék hozzátett valamit
ehhez a "tudományhoz", mígnem abból a gonosznak olyan hatalmas és olyan
bonyolult birodalma alakult ki — körbezárva az emberiséget minden irányból — , hogy a nagyon is létező Isten már nem látszott többnek, mint álomnak, távoli és valószínűtlen álomnak.
Csak valahol az ember lelkének legmélyén volt még egy gyönge kis pislákoló fény. Mint
távoli emléke valami tisztának, valami magasztosnak, valami szépnek. Valami szomorú
vágyódás az elvesztett Éden után, tétova reménye a rég elfeledett, meleg és tiszta fény
visszatértének.
A fénynek, amelyben úgy láthatná a dolgokat, amilyenek azok valójában,
és nem kéne tapogatózva keresgéljen a sötét homályában, hogy megragadjon
valamit, ami nem is létezik.
Itt
és amott, jéghideg téli éjszakákon nehány ember fáklyákat gyújtott és a
csillagvilágos szabad ég alatt fenyőfákhoz kötözte azokat, figyelve a
feltörő lángokat. És azokból a lángokból ábránd született, új vágyálom.
Kevéske remény volt rá, hogy ez az álom
valósággá
váljon, mégis sokat jelentett, csak rágondolni is. Az emberek kezdték
ezt az álmot megünnepelni. A sötétségen aratott győzelem vágyálmát. A
meleg felülkerekedését a hideg fölött. A tavasz diadalát a tél fölött.
És nemcsak a természet önmagán vett győzelmét, hanem az ember diadalát
is, amit a maga szívén belül vívott ki, abban a kegyetlen és sötét
világban, amit maga-magának fölépített. Ez volt valójában karácsony
kibimbózása. Isten könyörületet érzett az ember iránt, aki elveszett a
maga gyűlöletre és rútságra épített világában és képtelen volt
visszatalálni abba a világba, amit Ő teremtett számára. Isten azért
elhatározta, hogy küld az embernek valami nyomravezető jelet. Olyan
üzenetet, amit megérthet. Jelet, amit követhet. Jelzést, ami
visszavezetheti őt a jóság és szépség világába.
Az üzenetet Jézus hozta el, vagyis a Messiás, vagy amilyen emberi néven csak nevezni
akarod Isten hírnökét, akit küldött az embereknek, ember képében. Innentől fogva már
ismerheted jól a történetet. A kisded Jézus megérkezését a földre Isten új gondolatának
fényes csillaga hirdette meg, és a Gondviselés angyalai, akik eljöttek a csöndes pusztába az egyszerű pásztorokhoz.
Hogy miért éppen a pásztorokhoz jött az üzenet? Mert ők a természet ölén éltek, Isten
teremtett
világában. A pusztában, ahol több idejük volt gondolkodni, mint
azoknak, akiket városok kőfalai közé zárva lefoglalt a maguk alakította
földi élet sok hiábavaló küzdelme. "NAGY ÖRÖM JÓ HÍRÉT HOZZUK NÉKTEK! — mondták
Isten angyalai a pásztoroknak. A pásztorok pedig fölnéztek az égre,
látták odafönn ragyogni az új csillagot és megérezték az üzenet
jelentését. Tudták, hogy azon az éjszakán fölöttébb nagy valaki
született. Valaki, akinek küldetése a világ megmentése kell legyen. A
pásztorok, izgatottságukban és örömükben, megjövendölt Üdvözítőjüknek a
legpompásabb nevet adták, ami csak szegényes szókincsükből futotta:
"ÚJSZÜLÖTT KIRÁLY" -nak nevezték Őt. Nehányan, bölcsek, ugyancsak
fölismerték a csillagot és beszámoltak róla uralkodójuknak.
Elmagyarázták, hogy a különös csillag megjelenése jel, amely valakinek a
születését jelzi. Valakiét, aki minden eddigi uralkodónál nagyobb lesz a
földön. Nevet is adtak az ismeretlennek a maguk tudása szerint,
mondván: Ő lesz a "KIRÁLYOK KIRÁLYA". A karácsonyi történet további
részleteit mindenki ismeri. A pásztorok követték a csillagot és
megtalálták a kisded Jézust egy jászolban. Megcsodálták Őt. A
történetnek erre a részére vonatkozólag írásos bizonyítékaink vannak.
Nincs viszont bizonyítékunk sem a három királyok és a bölcsek
megjelenésére, sem az ajándékokra, amiket feltehetően hoztak. Úgy tűnik,
hogy ezekkel a részletekkel később kerekítette ki a történetet rajongó
emberek túlfűtött képzelete. Az egyetlen uralkodói tett, amiről
tényleges bizonyítékunk van, a zsidók királyáé, aki akkoriban a Római
Birodalom vazallusa volt, és aki megparancsolta, hogy az ország minden
újszülött kisdedét meg kell ölni. Ebből is világosan kitűnik, hogy bár
szóbeszéd tárgya volt uralkodó politikai körökben, valójában senki sem
tudta a helyet, ahol a KIRÁLYOK KIRÁLYA megszületett. Senki emberfia,
kivéve a pásztorokat.
József és Mária elmenekültek Egyiptomba és nyolc évig éltek ott száműzetésben. Majd,
amikor
visszatértek a szülőföldjükre, félrevonult zárkózottságban élték az
életüket, kerülve, hogy a világ figyelmét kicsit is magukra vonják. A
karácsonyi üzenet emléke azonban még akkor is tovább élt. Az emberek még
mindig suttogtak az Üdvözítőről, aki azon az éjszakán megszületett
nékik, és aki egy napon majd megszabadítja őket elnyomóiktól. Vágyaikban
úgy jelent meg ez az új Üdvözítő, mint egy új Sámson, vagy egy új
Dávid, ki a rendíthetetlen harcos erejével és rátermettségével jön majd,
és kiverve az ellenséget felszabadítja az országot a római iga alól.
Később aztán, mikor Jézust szemtől szembe láthatták és megtudták, hogy Ő
azért jött, hogy békességet hozzon a földre, nem pedig háborúságot,
tanácstalanok és csalódottak voltak.
A tömegek nem akarták Őt azzal az Üdvözítővel azonosítani, akiről a próféták beszéltek.
Azok, akik látták Őt beteget gyógyítani, varázslónak mondták, azok pedig, akik hallották
szólni, Keresztelő Jánosnak vagy valami hajdani prófétának gondolták. Csak igen-igen
kevesek voltak, akik felismerték benne azt, aki Ő valójában volt.
Az egyházi vezetők szembefordultak vele, mert az Ő tanításai ellentmondásban voltak
vallásuk elfogadott tantételeivel. A társadalom politikai vezetői ellene fordultak, mert Ő
elvetette a lázadás kirobbantásának gondolatát. Végül megölték, mert Ő nem az volt, akit vártak.
Megölték Jézust, az embert, testében, de a Megváltót, az isteni üzenetet, melyet Jézus
hozott,
mégsem tudták megölni. Itt maradt az üzenet, bár csak nagyon kevesen
értették meg és kevesek tudtak róla. Ezeket a keveseket hívták
apostoloknak és tanítványoknak, akik szétszéledtek a világban és kezdték
magyarázni az örömhírt a népeknek, mindnek a maga nyelvén. De csak az
egyszerű emberek értették meg, a tanulatlan, természettel együtt élő
emberek. A többiek, akik városokban laktak és álbölcsességek
elméleteihez kötötték magukat, az üzenetben próbáltak olyan bonyolult
valamit találni, ami egyszerűen nem volt benne.
Az
új vallás, amely Jézus élete és tanításai nyomán felépült, a
kereszténység nevet kapta, és követői a szegények és elnyomottak voltak.
Ez szította föl Rómában a zendülést, mely a birodalom összeomlásához
vezetett. Ez szolgált alapul új birodalmak építéséhez.
Ahogy az idő múlt, tanult emberek, akik a tanítást mégsem értették egészen, Jézus
emlékezete nyomán felállítottak egy teljes, új tantétel-gyűjteményt. Az évszázadok során
ezer és ezer embert sanyargattak, kínoztak és öltek meg Jézus nevében, úgymond "a
kereszténység
javára". A Jézus nevével alapított új egyház nem értette meg az
örömhírt sem. Az ember túlságosan mélyre süllyedt a maga téveszméinek
tengerében, és ezek a téveszmék idővel a világot egyre-egyre rútabbá
tették. A zavaros eszméken kitenyészett a gyűlölet, és a gyűlölettől
elburjánzott a csúfság. Ezek a téveszmék egyre több betegséget, egyre
több nyomort, egyre több bűnt eredményeztek. A bűn, nyomorúság és
betegség pedig a föld arcát megint tovább csúfította. Az emberiség
ördögi körbe keveredett. Alulról, az összezavart, emberalkotta elméletek
mélyéből csak nagy néha ragyogott föl egy gyönge kis fénysugár a
világosságból, mit Jézus hozott el közénk, hogy meglelhessük a
visszavezető utat Isten igazi világába. Ezek a feltünedező, egymástól
távoli kicsi fények aztán, ha halványan is, de mégiscsak kirajzolták az
embercsinálta sötétségen átvezető ösvényt.
"SZERESD FELEBARÁTODAT S MÉG AKI ÁTKOZ, AZT IS ÁLDJAD!"
Csak kicsike fénysugár ez. Alig elegendő, hogy az emberiséget előbbre mozdítsa kétezer
éven át, bár nehány hüvelyknyit. Isten valódi üzenete eltemetődött sötét és bonyolult
elméletek, üres formaságok alá, az álműveltség kitaposott útja alá.
És
bár az üzenet igen egyszerű, talán legtöbbünknek túlságosan is könnyen
érthető, mivel elménket hozzászoktattuk, hogy csak bonyolult
feladatokkal foglalkozzon, az üzenetet általában a gyermekek értik meg,
amíg csak gyermekek maradnak. Mint ahogy, lelkük mélyén, gyermekek
voltak a pásztorok is.
Isten világa csodálatos, és csodálatos az ember is. Ez minden, amiről az üzenet szól.
Vedd
le a színezett szemüveget, azt a hamis szemüveget, melyet az
úgynevezett műveltség rakott a szemed elé. A félelmek, kétségek, téves
hiedelmek, tanok és szokások színezte szemüveget. Vedd csak le, és
mindjárt eléd tárul a világ, ahogy azt Isten megteremtette. Amilyen az
valójában.
Hányd le öntudatodról az ember-képzelte tudás ábrándját, a betegségek találmányát, a
szenvedés
és gyűlölködés csinálmányát. Isten soha nem teremtett ilyeneket. Ezek
csak az ember magaalkotta világában fordulnak elő, ami nem az igazi
világ. Ez csak a színezett szemüveg világa. Ám a karácsonyi üzenet
legnagyobb titka ezeknél mélyebben rejtezik. A lét alapvető törvényében.
A szeretet törvényében.
Mint ahogy a természet világában minden, amit látunk vagy tapintunk nem egyéb, mint
a ható erő különféle formája, azonképpen a lélek világában az egyetlen létező elem a
szeretet.
A világot szeretet hozta létre, szeretettel és a szeretet kedvéért. Így
hát a szeretet az egyetlen indíték, az egyedüli erő, ami képes előbbre
vinni a világot. Mondhatnánk, a szeretet hiánya olyan, mintha fény
nélkül járnánk a köd homályában, melyben elvész az ösvény, mely démoni
árnyakat sejtet és ami a semmibe visz.
Ha van okunk, hogy a karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy
emlékeztessük
magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben. A szeretetre, ami
ragyogó fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol ez a mi
világunk telve van az ember kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a
gyűlölködés és a szenvedés egyazon tengelye körül forognak. Ezek a
karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az
évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet.
Ez a család, kedveseim, kicsi homokszem csak a világban. De ha ti fel tudjátok fogni a
karácsonyi örömhír valódi jelentését, és annak tanítását a magatok kis bűvkörében mind
elkezditek
működtetni, úgy ez a kicsi homokszem ragyogni fog, mint gyertya a
sötétben, és segít majd másokat, hogy ők is megleljék a maguk útját.
A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly
embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan — mindez így együtt a
világ.
Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb
körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha
olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson
eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban
nem egyéb, mint a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő
sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a
szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen
menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek.
Ez, szeretett gyermekeim és unokáim, az én nektek írt karácsonyi történetem.
Emlékezzetek
rá, ha majd az éjszaka sötétje rátok szakad. Mikor majd úgy látjátok,
hogy a világ elmerül a ködben, és én többé már nem leszek itt, hogy
kinyújtsam felétek a kezem.
Veletek leszek mindig ennek a karácsonynak az emlékezetében.
( Wass Albert 1969 karácsonyára külön kis füzetben megjelentetett angol nyelvű írása,
a "the True Story of Christmas" első ízben olvasható magyarul. Fordította: Simó József)
Kommentáld!