Élete

Bejrúttól 140 km-re, Észak-Libanonban van egy kis falu, Bkaakafra (Biqa-Kafra), 1600 m magasan, cédrus erdőkkel övezve. Itt született 1828 május 8-án Youssef Antoun Makhlouf (József Antal) a család ötödik gyermekeként, apja Antoun Zaarour Makhlouf és anyja Brigitta Chidiac. Két fiútestvére volt: John és Beshara, és két nővére: Kawn és Wardeh.

Édesanyja – mint többi maronita (ez a vallás a görögkatolikussal van legközelebbi rokonságban) – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban. A kisfiú alig 3 éves, amikor az apja meghal. Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához (a maronita papok szentelés előtt nősülhetnek, mint a görög katolikusoknál), és felveszi az Elahad nevet. A kis Youssef arab és szír elemi iskolába járt, alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Szabad idejében mindig igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdepelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált.

Gyakran felkereste Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak. Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozott, amikor egy sürgető hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”. Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, majd egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet.

Édesanyja kétségbeesetten kereste és kerestette, míg végül rátalált legkisebb fiára. Az elöljárók és Tanois nagybátyja jelenlétében kérlelte: térjen haza. De a fiú határozottan kitartott a döntése mellett, hogy erre az útra maga Isten hívta meg. Akkor az édesanyja fájdalommal eltelve így szólt: „Ha te nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza! De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged! És az elválás miatti fájdalmamban most arra kérem az Úrat: áldjon meg és tegyen szentté téged!”

Charbel engedelmes és alázatos szerzetes volt, sokat dolgozott és tanult, letette a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldték a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Vezetője Szent Nimatullah Hardini atya lett, egy nagytudású pap, ki a sémita nyelv és a keleti egyházatyák műveinek jó ismerője volt, különösen Szent Efrém a kedvence. Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúlt a Szentírás, az Oltáriszentség iránt, és még inkább a Szűzanya iránt. Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelték. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat töltött ibenső imába merülve, de ezalatt napközben élte a szerzetesek életét, jó gyóntató pap lett belőle, sokan felkeresték, és szentgyónás után hatalmas örömmel tértek haza tőle az emberek.

Charbel atya 16 évet élt az Annaya-i Szent Maron kolostorban, ahol kimagaslott az előljárók iránti engedelmességével, és a monasztikus szabályok precíz, lelkiismeretes betartásával. Ismert volt aszkétikus életéről, melyben kereste a lemondásokat és az önmegtagadásokat, teljesen szabad volt a világtól, és életét visszavonhatatlanul az Úr és a lelkek üdvösségének szolgálatába állította.

Tizenhat év után Isten azt sugallta Charbel atyának, hogy vonuljon vissza remeteségbe. Engedélyt kért hát az elöljárójától, hogy visszavonulhasson a Szent Péter és Szent Pál kolostorba, amely az anyakolostorhoz tartozott. Ám az előljáró vonakodott megadni az engedélyt, mert nem szívesen vált meg kedves szerzetesétől. Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt meg is kapta: Charbel olajat kért a lámpásába, ám – hogy próbára tegyék, vizet öntöttek bele. Ám a lámpásban mégis fellobbant a láng, mintha mi sem történt volna. Ez volt szent Charbel első csodája, és az atya 1875 február 15-én megkezdte annyira vágyott remete életét: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka.

Sosem hagyta el a remeteséget, csak előljárója parancsára. Mindig térden állva imádkozott a kitett Oltáriszentség előtt, akit olyan tűzzel imádott, hogy nem egyszer egész éjszakákat ébren, imádásban maradt ott.

Már életében szentként tisztelték és egyszerű imájára csodák történtek. 23 év után súlyosan megbetegedett, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudta folytatni a szentmisét. Makariosz atya látva fájdalmát, segített neki befejezni a szentmisét. Bevitték a cellájába, majd elkezdődött a nyolc napos agoniája. Ajkán nem szűnt meg a kedvenc fohásza: „Igazság atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem…Fogadd el kezemből az Áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el…”, ugyanakkor gyakran emlegette Jézus és Mária nevét, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898 december 24-én, 70 évesen, Karácsony vigíliáján szenderült örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el.

Imádság

Istenünk, te Szent Charbel Makhlouf áldozópapot a remeteség magányos harcára hívtad meg, és az életszentség sokféle adományával halmoztad el. Kérünk, add, hogy életünk keresztjeit mi is szent Fiadhoz hasonlóan készséges lélekkel vállaljuk.