"Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek”
(Rómabeliekhez írt levél 6. fejezet 6. vers)
Micsoda? Én alkoholista? Hogy nem tudom abbahagyni az ivást? Már pedig vedd tudomásul, én akkor teszem le a poharat, amikor akarom! Csak hát nem akarom…
Bizony, ez a bűnös ember hamis illúziója, aki miközben mellét verve kiabálja: ’Én vagyok a magam ura!’ ’Én irányítom az életem!’, nem mer, nem akar szembesülni gyengeségével, azzal, hogy ki van szolgáltatva a vágyainak, és nemhogy másnak, de saját magának sem tud parancsolni.
Pál apostol itt a római levélben arról ír, hogy beismerjük, vagy sem, de keresztényként ugyanilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy mi a jó, hogy mi az, amit tennünk kéne, de mégsem azt tesszük. Két ember küzd bennünk. Az önző, a bűnös vágyaknak kiszolgáltatott ó emberünk folyton felül akar kerekedni a krisztusi elvek szerint élni akaró új emberünknek.
Keresztény szabadságunk, egyrészt e küzdelem felismerése, másrészt maga a küzdelem, hogy „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban:” (12. vers)
S a nagy kérdés: Hogyan győzhetjük le az ó embert a maga kívánságaival?
Ezzel kapcsolatban először is egy olyan csapdára hívnám fel a figyelmed, melybe maga Pál is beleesett:
Önfegyelem, önuralom, önkontroll, az akaratom megerősítése, jobban fel kell ismernem a bűneimet, harcolnom kell a bűneim ellen – ez zsákutca, hisz ezekben megint csak magamra, a saját erőmre, a bűnökre, a rosszra összpontosítok.
A győzelem kulcsa ehelyett; „szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” (13.vers)
Vagyis fogadd el Jézus megigazító kegyelmét! Tedd a jót! Adj! Szerezz másnak örömet! A rosszat jóval győzd le!
Kommentáld!