A keresztény hagyomány szerint Márk evangelista - János Márk -  előbb Pál, később pedig Péter munkatársa volt (Csel 12,12; Kol 4,10; Fil 24). A Krisztus utáni II. században élt Papiász hierapoliszi püspök Péter első levele alapján (5,13) az apostolfejedelem tolmácsának nevezte, aki az Úr szavait és tetteit emlékezetből írta le, pontosan, de természetesen nem időrendi sorrendben.

Josef Ernst kiemeli: a Márk-evangélium egyik legfőbb gondolata, hogy Isten országával és jelenével a hívő ember legközvetlenebb módon Jézus Krisztusban, „az Isten Fiában, az eljövendő Emberfiában találkozik.” Lukáccsal ellentétben Márk nem beszél még Krisztus országáról, „de az Isten országa (uralma) Jézus fellépésével már most elkezdődik.” Az evangélista utal arra, hogy Isten eljövendő uralma Krisztus csodálatos tetteiben valósággá válik. „Az ember tehát nem mondhatja: már egészen itt van, s azt sem, hogy nincs itt. A kettő együtt igaz: már, de még nem. Amit a Jézussal való találkozáskor jelszerűen megtapasztalnak, a közeli jövőben majd beteljesedik. Ő maga, az Isten Fia száll síkra mellette evangéliumával és tetteivel.” Isten maga jött el az emberekhez Jézus szavaiban és tetteiben, s fölkínálja nekik az üdvösséget, ha a hozzájuk eljutó evangéliummal tartanak. Ez tehát már az örömhír ideje, s Márk a közelség ezen felfogásával nincsen messze attól, amit Jézus programszerű mondatával így fejezett ki: „Közel van már az Isten országa: térjetek meg” (1,9-15).  

A megtérés Márk felfogásában egyenlő az Istenhez odafordulással, Isten pedig Jézus igehirdetésében bejelenti uralmának igényét. Ellentétben a világ akkor és most is kényszerítő és hatalmaskodó uralmaival szemben, itt most egészen más törvények uralkodnak, amint az a hegyi beszédben írva van (Mt 5,3-10). Márk nem sorolja fel a hegyi beszéd utasításait, de fent említett, programszerű felhívásába beleértette azokat. Jézus tanítása szerint a bűntől való elfordulás szükséges, de nem a megtérés lényege. „Isten ajánlatát hálásan elfogadni, s ezzel az ajándékkal az életnek más irányt adni – ez az új a keresztelő és bűnbánatot hirdető János majdnem hasonlóan hangzó követelményeivel szemben.”

A magvetőről szóló példabeszédet elemezve (4,1-9) a német teológus szerző hangsúlyozza, hogy abban Jézus a saját prédikációs és missziós tevékenységének sok negatív tapasztalatát is összefoglalta, de a sikertelenség csak az egyik, a sötét oldal volt. „Ahogyan a természetben, úgy lesz majd az Isten országával is, amelyet Jézus hirdet és működésével felkínál: a végén mintegy csoda révén mégis jön az aratás, éspedig minden mértéket messze felülmúló módon és szokatlanul.” Josef Ernst rámutat: a magvetőről szóló példabeszédnek, illetve az elvetett mag sorsának nemcsak helyhez kötött, hanem általános érvényű üzenete van: balsikerek, kudarcok mindig lesznek, aki csak a sikerre épít, az nem realista. A döntő a bizalom Jézus ígéretében, hogy Isten magvetése a végén „mégis szárba szökken, s a rossz kilátások ellenére is sok termést hoz.”

A csodaelbeszéléseket vizsgálva a szerző krisztológiai demonstrációknak nevezi azokat, s kétségtelen, hogy Márk számára fontosak voltak a csodák. Ám aki csodákban bízó embernek nevezi őt, az félreismeri a prédikációk elsőbbségét, pontosabban „Jézus Krisztus, az Isten Fia prédikációjának elsőbbségét.” Jézus csodái ugyanis olyan üzenetet hordoznak az evangélium keretein belül, amely az isteni hatalom eljövetelével kapcsolatos: „megszabadulás a démoni megszállás alól, az élet sokféle kényszere alól, illetve a jó hír az, hogy van kilátás az egyre több emberségre.” Márk a csodaelbeszéléseket is a kereszt teológiájára építette fel. Ezek Isten Fiát az Ő jóságában és emberszeretetében példaként mutatják be, mint aki meggyógyít minden nyomorúságot. Josef Ernst megállapítja: Márk a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, „mely a sok húsvét előtti kinyilatkoztatásban már-már feloldódni s egységét veszíteni látszott, összefogta az ún. messiási-titok stíluseszközével, s a keresztre és a feltámadásra hegyezte ki, hogy világossá tegye: hol s milyen módon találkozhatunk ma az Isten Fiával.”

A tanítványság és a kereszthordozás közötti összefüggést elemezve a könyv szerzője felhívja a figyelmet, hogy amikor Péter tiltakozik Jézus szenvedésre vonatkozó jövendölése ellen, akkor ehhez csatoltan Márk evangélista konkrétizálja is azt, mit ért a tanítványok Jézus-követésén: „Aki tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen” (8,32). Josef Ernst nagyon lényegesnek nevezi, hogy a „tanítvánnyá akarnak lenni” kitétel azt jelenti: senkit sem kényszerítenek Jézus követésére. A követés egy ajánlat, ami elől el is zárkózhat az ember, annak minden következményével együtt. „Isten küld nekünk kereszteket, de nem kényszerít bennünket Krisztus keresztje alá!” Amit Cirenei Simon kényszer alatt tett (15,21), azt a tanítványnak önként kell vállalnia, ahogy Pál apostol fogalmaz: „Krisztussal keresztre vagyok feszítve” (Gal 2,19). A kötet szerzője vallja: „Aki a saját létfontosságú érdekeire nemet tud mondani, s az élet mindennapi bosszúságait Jézus keresztjéhez kapcsolja, aki a súlyos sorscsapásokat Jézus keresztje szellemében elviseli, és ráadásul még pozitívan le is győzi, az Jézus tanítványa. A követés egzisztenciális életformájából etikai magatartás lett.” A tanítványság pedig olyan modell, amely változásra és alkalmazkodásra képes, minden kor fölállítja a maga követelményeit, s a kereszténység kialakítja az ennek megfelelő formáit. Márk evangéliumának mélyreható vizsgálatakor pedig egyértelmű felismerések adódnak: „az élet formálása a kereszt jegyében, a követést a nehézségek közepette sem szabad feladni, nehéz helyzetekben is helyt kell tudni állni a hitben.” Ám a szenvedések éjszakáján a tanítványok kudarcot vallottak: míg Jézus imádsággal készült szenvedésére, Júdás elárulta, a többi tanítvány elszaladt, Péter megtagadta, a kereszt alatt pedig Márk evangéliumában egyetlen tanítványa sem volt ott, csak asszonyok, akik messziről figyeltek (15,40). Josef Ernst szerint ha megállná a helyét, hogy Márk abban a fiatalemberben, aki Jézus letartóztatásakor fejvesztetten menekült, s még a leplet is elveszítette (14,51), önmagát ábrázolta, akkor a tanítványok kudarcának általános motívuma konkrét és személyes vonatkozást kapna. „Márk nem volt hős hitvalló, nem szégyelli, hogy ebben a szimbolikus jelenetben beszámoljon róla.”

A szerző sokszínűnek, egészen különböző árnyalatúnak minősíti Márk teológiáját, s figyelmeztet: „Aki tekintetével az egész képet át akarja fogni, annak nem szabad szeme elől tévesztenie a közepét: Jézus Krisztus örömhírét. Így az evangélista a végén megint újra visszalép egy nálánál nagyobb árnyékába” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír