Evangélium

E szavak után Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett. Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket, és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, s ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid – hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém –, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. (Jn 17,1-11)

Nagyon szeretem a Jézus neve litániáját, a sok megszólítást, amely a liturgia ünnepi hangnemében kéri az Úrtól, hogy irgalmazzon minden imádkozó embernek.

Egy orosz lelki író számol be arról, hogy Szent Pál apostol felszólítása egyszer igen felkavarta: szüntelen imádkozzatok (1Tessz 5,17). Nyomban megfogalmazódott benne a kérés: hogyan lehet teljesíteni ezt az előírást? Az ember számtalan egyéb dologgal is kénytelen foglalatoskodni, nem imádkozhat állandóan, szünet nélkül! Ekkor elindult, hogy választ találjon a kérdésére. Nagyon sok szép szentbeszédet hallott az imáról, de azok inkább általánosan oktattak arról, hogy miben is áll az ima, hogyan kell imádkozni, milyen gyümölcsöket rejt az imádság. Arról azonban, hogy hogyan lehet az imában megmaradni, hogy hogyan lehet fejlődni, nem igazán szóltak a beszédek. Csupán az egyik sztárec tanácsa volt segítségére, aki megtanította neki a Jézus-imát. Ez a fajta imádság a lélegzetre épít: a belégzésnél Jézus nevét kell mondani, a kilégzésnél pedig a kérést: irgalmazz nekem!. Az előnye ennek az imának, hogy nem értelemmel történik, még csak nem is érzésekkel, hanem az emberi élet legalapvetőbb összetevőjére, a légzés ritmusára épül. Ugyanaz az alapgondolat áll az ima mögött, mint Szent Pál felszólítása: szüntelen imádkozzatok. Ahogy az emberi élet fenntartásához elengedhetetlen a lélegzetvétel, úgy a lelki élet táplálásához szükséges a lélegzetbe csomagolt, azzal szorosan egybekötött ima. Ez az ima nem külön tevékenység lesz, hanem életünk minden tevékenységének állandó kísérőjévé válhat. Úgy, ahogy a zenében a legalsó szólam az egész harmóniát fenntartja.

Jézus nevében ott a keresztény élet egész misztériuma, nevének imádkozásával egészen különleges bejárás nyílik Isten tikába. Ezért maga Jézus mondja a mai evangéliumban: kinyilatkoztattam nevedet az embereknek.

Lelki életünkben igen hasznos előrelépést jelenthet a Jézus-ima gyakorlása. Istent nem láthatjuk. Jézust képekből, történetekből ismerjük, a Szentírás tanúságából. De benső, személyes kapcsolatunk nem alakulhat ki vele, ha állandóan kénytelenek vagyunk ezekre a külső hordozókra támaszkodni. Jézussal azonban itt és most, közvetlen kapcsolatba szeretnénk kerülni. A Feltámadott ereje itt maradt a világban, nevének imádkozása segíthet fölfedezni, megélni ezt a ma is éltető kapcsolatot. A Jézus-ima végzésekor nem zavarnak a gondolatok, nem érdekelnek az érzések, csupán az itt és a most lesz fontossá, csupán a Krisztussal való élő, eleven kapcsolat kerül előtérbe. Ez az imádság az értelem és az érzések világánál mélyebb síkra terel bennünket, az az örök jelen kezd föltárulkozni, amiben Isten maga is állandóan jelen van.

A változást nem az imádság hozza el. Az ima csupán alkalom arra, hogy a Lélek megajándékozzon bennünket kegyelmének gazdagságával. Amíg Jézus Krisztusra fordítjuk tekintetünket, szívünkben működik a kegyelem ereje.

Egy legenda szerint Antiochiai Szent Ignác püspököt a II. században vadállatok elé vetették hite miatt. Miután a vadállatok végeztek vele, a katona, aki a kivégzés helyszínére vezette, kardjával felnyitotta a püspök mellkasát, hogy lássa, mi volt a titka ennek a szentéletű embernek. Szent Ignác szívén három aranyozott betűt látott: IHS – Iesus Hominum Salvator – Jézus az emberek megváltója.

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap május 24-ei számában.