"...tanítva
őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én
veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Máté evangéliuma 28:20
Elment.
De mégsem ment el. Éppúgy, mint ahogy meghalt, de mégsem halt meg. Az
ember, aki nem teljesen volt ember, aki forradalmian új, de közben
meglepően ismerős dolgokat tanított.
Jézus földi
életét átszövi a kettősség.
Szerették és gyűlölték. Szenvedett, de
önszántából tette. Amikor pedig a tanítványaitól búcsúzik, azt is ennek a
kettősségnek a fényében teszi.
“Menjetek el... tegyetek tanítványokká... megkeresztelve őket... tanítva őket.” (Máté evangéliuma 28:19) Jézus tanítványokhoz intézett szavai nekünk is szólnak. “Veletek
vagyok.” Merthogy velünk is van, meg nincs is. Mert aki velünk van,
abból látunk valamit, abból érzünk valamit, halljuk a hangját,
párbeszédbe elegyedhetünk vele. Jézussal azonban nem ilyen egyszerű. Meg
egyszerű is ugyanakkor.
Legyek ennél konkrétabb?
Jézus azzal a céllal küldi ki a tanítványait — a “Jézus-gyakornokokat” — hogy emberekkel találkozva (“menjetek el"
= jártatokban-keltetekben) mindenkivel ismertessék meg ezt az új utat,
amit Tőle tanultak. Hogyan? Úgy, hogy vonzóvá teszik a krisztusi
létformát mindenki számára, aki látja őket járni-kelni. A “Nagy Misszióparancs” (ahogyan mi, keresztények hívjuk a fenti szakaszt) nem arról szól, hogy erőnket megfeszítve, a természetestől eltérően, magunkból ki—, és magunkat levetkőzve “hintsük a magot,” alkalmas és alkalmatlan, de főként alkalmatlan időben, alkalmatlan módon és céllal. A misszió, a Jézustól kapott küldetésünk lényege: ÉLJ!
És ebben az
életben velünk van Krisztus. Minden napon. Láthatatlanul, de
érezhetően. Ezért nem nehéz. Ezért nem szakadsz bele az életbe. Ezért sima ügy és felfoghatatlan egyszerre. De nyugtasson az a tudat, hogy nem vagy egyedül!
“...én veletek vagyok minden napon..."
Kommentáld!