OLVASMÁNY

Szent Ágoston püspöknek a zsoltárokról szóló fejtegetéseiből

     Semmilyen nagyobb ajándékot nem adhatna Isten az embereknek, mint hogy megteszi számunkra Főnek Igéjét, aki által mindent teremtett, őket viszont, mint tagokat illeszti a Főhöz, hogy ő legyen az Isten Fia és az ember fia, egy Isten az Atyával, egy ember az emberek között. Ezért, amikor könyörögve szólunk az Istenhez, ne vonatkoztassunk el a Fiútól, és amikor imádkozik a Fiú Teste, ne válassza külön magától a Főt, és ő a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Isten Fia, Testének egyetlen üdvözítője, aki egyszerre imádkozik értünk, imádkozik bennünk, és imádást is kap tőlünk. 
     Imádkozik értünk, mint papunk, imádkozik bennünk, mint Fejünk, imádást kap tőlünk, mint Istenünk. 
     Ismerjük fel tehát a magunk szavait őbenne, és az ő szavait mibennünk. Amikor a mi Urunk, Jézus Krisztusról, különösen prófétai jövendölésekben, valami olyasmit mondanak, ami mintha méltatlan lenne az Istenhez, akkor ne ütközzünk meg az ő alázatosságán, hiszen nem vonakodott magára venni a mi emberi természetünket. Ezért szolgálja őt az egész teremtett világ, hiszen a világmindenség általa lett. 
     Az ő isteni nagyságát szemléljük, amikor halljuk a Szentírás szavát: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett (Jn 1, 1-3). Ebből látjuk, hogy az ő istenfiúi méltósága kiválóbb, és mérhetetlenül felülmúlja minden teremtmény kiválóságát, viszont a Szentírás más részeiben azt olvassuk róla, hogy sír, imádkozik, és dicséri Istent. 
     Tétovázunk azon, hogy rávonatkoztassuk-e ezeket a szavakat, attól is vonakodunk, hogy elmélyedjünk alázatosságában, hiszen az előbb még isteni kiválóságának szemlélésénél szárnyaltak gondolataink. Sőt legtöbbször zavarban vagyunk, hogy nem kell-e megváltoztatnunk gondolkodásunkat, mert mintha valamiféle jogtalanságot követnénk el vele szemben azzal, hogy elfogadjuk az ő emberi szavait, akihez ugyanakkor mint Istenhez imádkozunk. A Szentírásban azonban nincs semmi olyan, ami ne vezetne hozzá, vagy ami hagyná, hogy eltávolodjunk tőle. 
     Ébredjen fel tehát értelmünk, és a hit által megvilágosítva éberen virrasszon, és ismerje fel, hogy akit előbb még isteni mivoltában szemlélt, az most szolgai alakot öltött: hasonlóvá lett az emberekhez, és emberi természetet vett magára, megalázta magát, és engedelmes lett egészen a halálig. Ő akarta úgy, hogy a kereszten függve, a zsoltár e szavai saját szavai legyenek: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (Zsolt 21, 1). 
     Imádjuk tehát isteni mivoltában, ő pedig imádkozik értünk szolgai alakban. Előbb teremtő, utóbb teremtett mivoltában szemléljük. Ő, aki a teremtményt képes megváltoztatni, íme változatlanul veszi magára az emberi természetet, és minket ezáltal önmagával egy emberré, fővé és testté tesz. Imádkozzunk tehát hozzá, imádkozzunk általa, imádkozzunk benne. Beszélünk vele, és ő beszél velünk.

VÁLASZOS ÉNEK

KÖNYÖRGÉS