Jézus az Élet - Szent Pioniosz vértanú példája

Pioniosz története a III – IV. századi szokásos vértanú sors.
Pogány isteneknek való áldozatbemutatásra kényszerítik a keresztény igehirdetőt. Ő azonban ellenáll.

Megkínozzák, aztán újra áldozatbemutatásra szólítják fel.
A válasz ismét elutasító.

Pionioszt elhagyva, most helyezkedjünk a római tisztségviselő fejébe.
Gondoljuk meg, micsoda értetlenség uralkodhat el rajta. Ha nem is tiszteli a császárt, és még az istenekben sem hisz, az életéhez akkor is feltétlenül ragaszkodik. Most, kétes munkája során két dologgal találkozik hirtelen.

Egyrészt ellenszegülnek parancsának.
A parancs egyben az engedelmesség mércéje is. A rangsorban alacsonyabban lévő engedelmes. Ha valaki ellenszegül a parancsnak, akkor ezzel valamiképpen fölé helyezi magát parancsolójának. Ez sérti önérzetét és dühöt szül benne.

Másrészt egy ember a szeme láttára lemond az életéről.
Ez teljesen ellentétes saját beállítódásával. Ezért elbizonytalanítja.
A római tisztviselő tehát, aki ott áll a szenttel szemben dühös és bizonytalan.

Két út áll előtte. Az egyik a megtérésé. Ez a nehezebb út, mert ehhez el kell ismernie saját tökéletlenségét. Ráadásul egész eddigi életét át kellene értékelnie.

A másik út az erőszaké. Erőszakot tenni a másikon a saját erőnk bizonyítéka. Ha a római azt akarja, hogy énjének egysége fennmaradjon, és a megtérésre nem képes, akkor csak ilyen módon szerezhet a saját tévhitét megerősítő visszajelzést.
Fogság, kínzás és halál, ez a vértanú útja. A rómaié pedig az egyre növekvő düh. A tehetetlenség dühe, mert bizony az erőszak sem hozza meg a vágyott megerősítést. (Ezzel ha belegondolunk, tulajdonképpen további lehetőséget kap a megtérésre).

Pioniosz az őt vallató római zavarát még tetézi:

"Áldozol?"
"Nem."
"Miért rohansz a halálba?"
"Nem a halálba, hanem az életbe."

A vértanú (római szemmel nézve) a keresztény hit paradoxonát fogalmazza meg. Hóhérai és máglyahalálának pogány szemtanúi biztos értetlenséggel fogadták e mondatokat. Zavarukban azonban már a megtérés magvai is benne foglaltattak, mert a vértanú szavaival és halálával mutatott paradoxon csak a hitben nyerhet értelmet, csak ott oldódhat meg.

Jézus nyájában ugyanis a halál már nem a vég, hanem a kezdet. Kapu, amely az örök boldogságba vezet.

Pioniosz a máglyán így fogalmazza ezt meg:

"Gyorsan meg akarok halni, hogy annál hamarabb feltámadhassak."

Boldog, aki akkor komolyan vette ezt a búcsút, és mily szerencsétlen, akiben az értetlenség maradt.

Pioniosz azonban nem csak kortársaihoz szólt, hanem minden későbbi embert is figyelmeztetett: ne  vesszünk el a földi dolgokban, hiszen a mi életünk is az üdvösségre irányul. Jézus így tanít erről:

„Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre”./Jn, 12,25/

Az örök élet egyben az örök boldogság is. Csüggedésre és szomorkodásra tehát semmi okunk. Különösképpen, mivel Jézus azt is elárulta, hogy mindez már el is kezdődött.

Ha Pioniosz a máglyán sem keseredett el mi okunk lenne erre nekünk?
Kereszténynek lenni nem nehéz lemondások láncolata. Jézus nem azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk, hanem ennek épp ellenkezőjét. Ő nem kér tőlünk, hanem ad:

„Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen. "/Jn 16,23-24/.

Minden attól függ, hogy felismerjük e, hogy miben is rejlik az öröm igazán. A megkötöttségekben, a függőségekben, vagy pedig a szabadságban, amit Krisztus nyújt. Attól, hogy az életbe megyünk e vagy a halálba, ahogy Pioniosz mondja.

Fontoljuk hát meg az apostol szavait:

„Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján.Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre”./Kol 3,1-2/