Jézus kilétének örökké aktuális kérdésére szavaival és életével minden ember ad valamilyen feleletet. Egy egyházi kommunikációval kapcsolatos, müncheni továbbképzésen egy meglepő összefüggésre hívták fel a figyelmünket. Egy felmérés szerint társadalmaink körülbelül tíz százaléka tekinthető elkötelezett, gyakorló életvitelű kereszténynek. Egy másik tíz százalékra tehető azok száma, aki kifejezetten keresztény- vagy egyházellenes felfogást képviselnek. A százból - az egymástól látványosan különböző -, kétszer tíz százalékot levonva nyolcvan százalék marad, akik sem nem igazán vallásosak, sem nem teljesen hitetlenek. A kutatás igazán tanulságos része azonban nem a statisztikai arány, hanem az egyházi kommunikációnkkal kapcsolatos megállapítás. Az jellemző ránk, hogy vagy a mieinkhez beszélünk, akikkel szinte fél szavakból is értjük egymást. Vagy az ellentétes, esetleg ellenséges álláspontot képviselőkkel vitatkozunk, védjük a magunk igazát, cáfoljuk ellenvetéseiket és vádjaikat. Önmagában a diskurzus mindkét módja és iránya teljességgel értehető és indokolt. A barátainkkal folyó párbeszéd meghittségében és az önvédelem hevében azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a fennmaradó sokaságról, akik nem értik a hívők ekkleziasztikus szaknyelvének bevett fordulatait, de nem tudnak mit kezdeni az ateista és antiklerikális ellentábornak szóló, gyakran heves és méltán indulatos kirohanásokkal sem.

Nem volna szabad elfeledkeznünk ezekről az embertársainkról. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy többségük olyan családokban nőtt, nő fel, ahol már a nagyszülők sem rendelkeztek szinte semmilyen hitbéli ismerettel, sem vonzó, egyházi, közösségi tapasztalattal. A válások egyre növekvő aránya miatt, a széteső családokban leginkább sérülő gyerekek pedig sokszor nem is csak a vallásos hit és az egyházi közösség értékeit nélkülözik, hanem sérül a harmonikus életüket megalapozó bizalom, önértékelés és elköteleződés képességének kialakulása is. Amennyire illő tehát hálát adni a hit és a közösségi élet ajándékaiért, és indokolt meg jogos a támadásokkal szembeni önvédelem, legalább annyira fontos az is, hogy ne hibáztassuk sok-sok embertársunkat olyan hiányosságokért, amiről nem ők tehetnek.

Jézus emberismerete és pedagógiája ebben az összefüggésben is példaadó. Nem kategorizál, hanem kérdez. Kinek tartanak engem az emberek? Mintha csak egy örökké érdekes és aktuális közvéleménykutatás alapkérdését hallanánk. Mit tudnak, mit gondolnak az emberek róla? A Mester azonban nem áll meg itt. Kérdését a tanítványok felé élesíti. Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Péter „hittanilag” helyes válasza után azonban megdöbbentő közjáték tanúi vagyunk. A titoktartási parancs és a Messiás szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról szóló tanítás a főapostol teljes értetlenségével és ellenkezésével találkozik. Jézus erre olyan keményen feddi meg Pétert, hogy az ember csodálkozik, hogy ez a mondat az evangéliumban egyáltalán benne maradt. Jézus tanítványai legbelső körével szigorú, mert tudja, hogy az ő szeretetében való megmaradás radikális átalakulást kíván.

A nagyszerű, budapesti eucharisztikus kongresszus során megújult frissességgel és erővel halljuk újra Jézus kérdéseit. Kinek tartanak engem az emberek? Ti kinek tartotok engem? A közösségi és személyes tanúságtételek sokféle, mégis egybehangzó válaszai minden emberhez szólnak.

Köszönettel illetik a szervezőket, a világjárvány és a kényszerű halasztás viszontagságai közepette hősies erőfeszítéseikért, a résztvevőket és támogatókat a hozzájárulásukért. Szívből örülünk velük annak, hogy Jézus kérdésére szolgálatukkal és életükkel hiteles, hívő választ adnak.

Megszólítják a jézusi kérdésre velünk ellentétes módon válaszolókat vagy a velünk szemben ellenséges érzületűeket. Üzenetünk a másik személy méltóságának feltételen tiszteletét nyújtó és elváró párbeszédre hív. Amikor hitünk kulturális, intellektuális és spirituális értékeit képviseljük, akkor egy olyan együttérző és felelősségteljes apológiát folytatunk, ami éppen azért nem óhajt tévedéseket és élethazugságokat helyeselni, mert az esendő és bűnös ember valódi és végső javát, az üdvösséget tartja szem előtt.

Végül Jézus kérdései és válaszaink együttérző szeretettel és türelmes nyitottsággal szólnak az ide-oda sodródó, jószándékú, tétova vagy éppen kereső embertársainkhoz is. Személyes válasz kialakításra hívják meg őket, amelyekben egy sorsfordító és életalakító találkozás lehetősége rejtik. Mert Jézus tanítványaihoz és Péterhez intézett kérdései közül sem az általánosak, hanem a személyesek a legfontosabbak. Ti kinek tartotok engem? Te kinek tartasz engem? Te szeretsz-e engem?

Az Úr Jézus kérdései - kongresszusok előtt, alatt és után - újra meg újra szólnak hozzánk is. Adja Isten, hogy az eukarisztiában különleges, szentségi módon is velünk lévő, feltámadott Krisztusnak, - Péterhez hasonlóan - ne csak teológiailag korrekt szavainkkal, hanem életünkkel is ezt felelhessük: “Uram, te mindent tudsz. Te azt is tudod, hogy szeretlek téged.”