Jézus élesen elhatárolja életének első harminc, csendességben eltöltött évét attól a háromtól, amikor aktívan hirdette Isten országát. A kettő közötti határvonal pedig az a negyven nap, amit a pusztában tölt. Az, hogy Jézusnak fontos volt ez a felütés, azt jelzi, hogy ennek üzenetértéke van számunkra is. Nem lehet csak úgy belezuhanni dolgokba. Minél jelentőségteljesebb egy vállalkozás, annál komolyabb felkészülésnek kell megelőznie, hogy sikeres legyen.

A puszta az Istennel való találkozás helye az ókori ember számára. De számunkra is érthető a helyszínválasztás, hiszen a mai nyelv is használja átvitt értelemben a puszta szót. Ilyen jelentéseket találunk hozzá: csupasz, kopár, sivár, üres, kietlen, lakatlan. Olyan hely, ahol semmi nem tereli el figyelmünket Istenről. Ahol csak két személy marad: én és az én Uram. Olyan állapot, ahol nem kerülgethetem többé a szembenézést önmagammal. Ahol lelepleződik minden, ahol minden a maga valóságában van jelen. Annak is látszik, ami valójában.

Szükségünk van erre a pusztaságra. E nélkül nincs igazi kezdet. Ez a hely a rendeződés, a döntés és az elköteleződés helye. A későbbi kitartás innen nyer akaraterőt. Azért van ma olyan kevés lelki előrelépés életünkben, mert pusztai elvonulás nélkül vágunk bele dolgokba. Előkészítetlenül, felkészületlenül.

Ebben az őrült és sokszor vesztébe rohanó világban már csak az Egyház tud ilyen pusztai alkalmat kínálni. Azzal, hogy meghív bennünket a nagyböjti szent negyven napra, páratlan lehetőséget ad arra, hogy a káoszból rend, a kilátástalanságból kiút, az erőtlenségből új motiváció szülessen. Ha engedjük neki, megújít bennünket, és egy másik ember érkezik meg húsvétra. Olyan, aki nem csak egy tanúsítványt szerzett meg egy továbbképzésen, hanem jobban azonos önmagával, mint eddig.

Márk tömören így jellemzi Jézus sivatagi időszakát: „Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki.” Miközben nem vonok le semmit abból, hogy ezek a lények fizikailag is ott lehettek a pusztában, azért ez sokkal inkább szól Jézus belső lelki világáról. Aki kimegy a pusztába, annak bensejében felerősödnek a küzdelmek. Vadállatként rontanak rá kísértései, rossz szokásai, régi énje, amik nem szeretnék, hogy változás következzen be eddigi státuszukban. De mindezek angyalokká szelídülhetnek abban, aki meri vállalni a szembesülést, az üdvös lelepleződést, hogy összedőljön, ami nem ő és felépüljön az, aki igazán ő. Az ilyen ember rájön arra, hogy mennyire szüksége van az Úrra, hiszen Ő az egyetlen, aki be tudja tölteni szívének vágyát, tartalommal tudja kicserélni ürességét.

Előrelépést, eredményeket vársz életedben? Idegen vagy önmagad számára? Nem érzed jól magad a bőrödben? Untat a saját társaságod? Nem lelkesít semmi? Itt az alkalmas szent idő! Ha vállalod a pusztai létet, új élet születhet. Olyan, amelyik már tisztán látja és vállalja azt a három évet, amiért az első harminc eltelt…

Lóczi Tamás