Január 6-án, Urunk megjelenésének ünnepén délelőtt, Ferenc pápa szentmisét mutatott be a vatikáni Szent Péter bazilikában. Homíliájában három helyet jelölt meg, ahol találkozhatunk az Úrral. Ezek a következők: kérdéseink nyugtalansága, az út kockázata és az imádat ámulata.

Vertse Márta – Vatikán

Szentbeszédében a pápa arra buzdított, hogy Istent imádjuk, ne önmagunkat, ne engedjünk a hamis bálványok kísértésének, ne boruljunk le a múlandó dolgok, a gonosz csábító, de üres logikája előtt.

 

Mint egy feltűnő csillag (vö. Szám 24,17: „Csillag tűnik fel Jákob (törzséből)), Jézus eljön, hogy megvilágítson minden népet és beragyogja az emberiség éjszakáit. A napkeleti bölcsekkel együtt, tekintetünket az égre emelve ma mi is megkérdezzük: „Hol van, aki megszületett?” (vö. Mt 2,2 „Hol van a zsidók újszülött királya?”) Vagyis hol van az a hely, ahol megtalálhatjuk Urunkat és találkozhatunk vele? – kezdte homíliáját Vízkereszt ünnepén Ferenc pápa.

 

A napkeleti bölcsek tapasztalatából megértjük, hogy az első „hely”, ahol Urunk szereti, ha keresik, az a kérdések nyugtalansága – állapította meg. E napkeleti bölcsek lenyűgöző kalandja azt tanítja nekünk, hogy a hit nem érdemeinkből vagy elméleti érveléseinkből születik, hanem Isten ajándéka. Kegyelme segít, hogy felébredjünk az apátiából és helyet adjunk az élet fontos kérdéseinek, amelyek kiszabadítanak bennünket abból a feltevésből, hogy minden rendben van velünk és megnyitnak bennünket arra, ami felülmúl minket. A napkeleti bölcsekben kezdetben azoknak a nyugtalansága rejlik, akik megkérdőjelezik önmagukat. A végtelen utáni vágyakozó nosztalgia lakik bennük, az eget kémlelik és hagyják, hogy elámítsa őket egy csillag ragyogása, ezáltal képviselik a transzcendencia felé feszülést, amely élteti a civilizációk előrehaladását és szívünkben a szakadatlan keresést. Ez a csillag valójában egy kérdést hagy a napkeleti bölcsek szívében: „Hol van, aki megszületett?”

A hit útja akkor kezdődik el, amikor Isten kegyelméből helyet adunk a minket ébren tartó nyugtalanságnak; amikor megkérdőjelezzük önmagunkat, amikor nem elégszünk meg szokásaink nyugalmával, hanem vállaljuk a mindennapok kihívásait; amikor felhagyunk azzal, hogy egy semleges térben, magunkat megőrizve éljünk és elhatározzuk, hogy az élet kényelmetlen területein lakjunk, amelyeket a másokkal való kapcsolatok, meglepetések, váratlan események, megvalósítandó tervek, álmok, leküzdendő félelmek, húsbavágó szenvedések jellemeznek – mutatott rá Ferenc pápa. Az ilyen pillanatokban szívünkből elfojthatatlan kérdések merülnek fel, amelyek megnyitnak bennünket Isten keresésének: hol van számomra a boldogság? Hol van a teljes élet, amelyre vágyok? Hol van az a szeretet, amely nem múlik el, amely nem áldozik le, amely nem törik ketté még a törékenységek, kudarcok és árulások ellenére sem? Melyek a válságaimban és szenvedéseimben rejlő lehetőségek? – sorolta fel a kérdéseket Ferenc pápa.

 

Ezután rámutatott a mindennapok válaszára, amelyek légköre „lelki nyugtatókat” kínál fel, pótanyagokat, hogy csillapítsák nyugtalanságunkat és elfojtsák ezeket a kérdéseket: a fogyasztói termékektől kezdve az élvezetek csábításáig, a látványos vitáktól a jólét bálványozásáig; úgy tűnik minden azt üzeni nekünk, hogy ne gondolkozz túl sokat, élvezd az életet! Gyakran arra törekszünk, hogy szívünket a kényelem páncélszekrényébe helyezzük el, de ha a Háromkirályok így tettek volna, akkor soha nem találkoztak volna az Úrral. Isten azonban nyugtalan kérdéseinkben lakozik; ezekben „úgy keressük őt, mint az éjszaka keresi a hajnalt…Isten benne van a csöndben, amely zavart okoz bennünk a halállal és minden emberi nagyság végével szemben; Isten jelen van az igazságosság és a szeretet iránti szükségleteinkben, amelyeket magunkban hordozunk; Isten a szent Misztérium, amely válaszol a Teljesen Más iránti nosztalgiára, arra a nosztalgiára, amely a tökéletes és megvalósult igazságosságra, kiengesztelődésre és békére vágyik” – idézett Ferenc pápa Carlo Maria Martini bíboros „Találkozás a Feltámadt Úrral. A keresztény lélek szíve”. c. művéből. Ez tehát az első hely: a kérdések nyugtalansága.

 

A második hely, ahol találkozhatunk az Úrral, az az út kockázata – fejtette ki szentbeszédében a pápa. A spirituális kérdések is elvezethetnek frusztrációhoz, vigasztalansághoz, ha nem indítanak útra bennünket, ha nem irányítják belső mozgásunkat Isten arca és Szavának szépsége felé. Ferenc pápa idézte XVI. Benedek pápát, aki a napkeleti bölcsekről így szólt 2013. január 6-i homíliájában: „Külső zarándoklatuk belső utazásuknak, szívük belső zarándoklatának a kifejezése volt”. A napkeleti bölcsek ugyanis nem állnak meg, hogy az eget nézzék és szemléljék a csillag fényét, hanem vállalják egy kockázatos utazás kalandját, amely nem tervez előre biztonságos utakat és nem kínál fel körülhatárolt térképeket. Fel akarják fedezni, hogy ki a Zsidók Királya, hol született, hol találhatják meg. Ezért fordulnak Heródeshez, aki összehívja a nép vezetőit és az írástudókat, akik tanulmányozzák az Írásokat – utalt az evangéliumi szakaszra a pápa, majd hangsúlyozta: a napkeleti bölcsek úton vannak: a cselekvéseiket leíró ige nagytöbbsége mozgást fejez ki.  

 

Ugyanez igaz a mi hitünkre is – állapította meg Vízkereszt ünnepén mondott szentbeszédében Ferenc pápa. Folyamatos előrehaladás és az Úrral folytatott állandó párbeszéd nélkül, Szavának meghallgatása, kitartás nélkül hitünk nem növekedhet. Nem elég néhány gondolat Istenről és néhány ima, ami megnyugtatja lelkiismeretünket; szükség van arra, hogy Jézust és evangéliumát követő tanítványokká váljunk, mindenről beszéljünk Ővele az imában, keressük Őt a mindennapi helyzetekben és testvéreink arcában. Ábrahámtól kezdve, aki útnak indult egy ismeretlen föld felé, a napkeleti bölcsekig, aki egy csillag nyomában haladnak, a hit egy utazás, egy zarándoklat, egy indulások és újrakezdések története. Emlékezzünk erre – figyelmeztetett rá a pápa: a hit nem növekedik, ha statikus marad; hitünket nem zárhatjuk be valamilyen személyes áhítatba vagy a templomok falai közé, hanem ki kell vinnünk, meg kell élnünk az Isten és a testvérek felé haladó állandó úton – hangsúlyozta Ferenc pápa, majd így biztatott: Tegyük fel a kérdést: haladok-e az élet Ura felé, hogy az én életem Urává váljon? Jézus, ki vagy számomra? Hová hívsz, hová menjek, mint kérsz az életemtől? Mire hívsz, milyen döntéseket hozzak mások érdekében?

 

Végül a kérdések nyugtalansága és az út kockázata után a harmadik hely, ahol találkozunk az Úrral az az imádat ámulata. A hosszú utazás és fáradságos keresés után a napkeleti bölcsek „A házba lépve, ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki” (Mt 2,11) – idézte Vízkereszt ünnepe evangéliumi szakaszának szavait Ferenc pápa. Ez a döntő pont: nyugtalanságaink, kérdéseink, spirituális utazásaink és vallásgyakorlataink együttesen irányuljanak az Úr imádata felé. Ott találják meg forrásuk középpontját, mert minden ott születik, mert az Úr az, aki feléleszti bennünk az érzést, a cselekvést és a működést. Minden ott születik és tetőzik be, mert minden dolog célja nem egy személyes cél elérése és az, hogy dicsőséget szerezzünk magunknak, hanem az, hogy találkozzunk Istennel és hagyjuk, hogy átöleljen szeretete, amely alapot nyújt reményünknek, megszabadít a gonosztól és megnyit a mások iránti szeretetnek, képessé tesz, hogy igazságosabb és testvéribb világot építsünk. Nincs értelme lelkipásztori tevékenységünknek, ha nem Jézust helyezzük a középpontba, imádva Őt. Ott megtanuljuk, hogy Isten előtt állunk nem annyira azért, hogy kérjünk vagy csináljunk valamit, hanem csak azért, hogy csöndben álljunk és ráhagyatkozzunk szeretetére, hagyjuk, hogy magával ragadjon és újjáteremtsen irgalmassága. A napkeleti bölcsekhez hasonlóan boruljunk le, adjuk át magunkat Istennek az imádat ámulatában. Istent imádjuk és ne önmagunkat; Istent imádjuk és ne a hamis bálványokat, amelyek elcsábítanak bennünket a tekintély és a hatalom bűvöletével; imádjuk Istent, hogy ne hajoljunk meg a mulandó dolgok és a gonosz csábító, de üres logikái előtt.

 

Vízkereszt ünnepén Ferenc pápa a következő buzdítással zárta homíliáját: „Ne engedjük, hogy elaludjon bennünk a kérdések nyugtalansága; ne álljunk le utunkon, engedve az apátiának vagy a kényelemnek; és találkozva az Úrral, engedjük át magunkat az imádat ámulatának. Akkor majd felfedezzük, hogy egy fény megvilágítja a legsötétebb éjszakákat is: ez a fény Jézus, a ragyogó hajnalcsillag, az igazságosság napja, Isten irgalmas fényessége, aki a föld minden emberét és népét szereti”.