Az ég és a föld örömét idézi a bizánci, karácsonyi ének, aminek refrénje így hangzik:

„Krisztus született, Isten ember lett,

angyalok dicsérik, királyok tisztelik

pásztorok imádva, térdhajtva éneklik,

a nagy csodát hirdetik.”  

Karácsony csodája, az Ige megtestesülése számunkra az ember Jézus fogantatásának és születésének eseményében kezd feltárulni.  Az ember és az Isten, az anyagi világ és a szellemi lét kapcsolatának csúcsa Jézus Krisztus személyének kimeríthetetlen misztériuma. Jézus édesanyja, aki testileg és lelkileg is a legközelebb áll ehhez a titokhoz, maga is részese és hordozója lett ennek a közeledésnek és egyesülésnek.

Persze a kapcsolat és egység titka sohasem volt könnyen értehető az ember számára. A 17. század zseniális polihisztora, Blaise Pascal a nyugat tanítóját, a 4-5. századi filozófus és teológus óriást, Szent Ágostont idézi:

„Nem tudjuk, hogy mi az anyag. Még kevésbé tudjuk, hogy mi a szellem. A legkevésbé pedig azt tudjuk, hogy miként egyesülhet az anyag a szellemmel. Ez minden nehézség csúcsa. Ámde, mégis ez az ember.”

Azt gondolhatnánk, hogy ma, amikor sokkal többet tudunk az anyagról, a pszichológiáról és az emberi szellemről, közelebb kerültünk a fenti kérdés megválaszolásához. Való igaz, hogy rengeteg részismerettel gazdagodtunk. Az egység kérdésének megválaszolása helyett azonban inkább a részek egyeduralmát tapasztaljuk.

Így a materialisták az anyag és az anyagi folyamatok elsődlegességét vallják. Ma már nem divat a dialektikus materializmus „természettudományos világnézetére” hivatkozni, de a gyakorlati anyagelvűség vagy a fogyasztói materializmus annál gyakoribb. A „hiszem, amit látok”, „az, az enyém, amit elfogyasztok” jelszavai jól tükrözik ezt a mentalitást. Az oktatásban a teremtést az „ősrobbanás” varázs-szava helyettesíti. A teremtő fejlődés nyomán megjelenő élet csodás titkát a szerencsés véletlenek játékaként értelmezett „evolúció” bűvös kifejezése pótolja. A psziché működését sokan a hormonok hatásmechanizmusának vélik, az emberi szellemet pedig bonyolult agyi folyamatok melléktermékének gondolják.

Ugyanakkor, a nemrég még az „önző génre” hivatkozó egoizmust, ma már az ember genetikai meghatározottságát is figyelmen kívül hagyó gender elmélet ábrándja foglalkoztatja. Tanulságos, hogy az istennélküli materialista hedonizmus miként fordult át a férfi és női test materiális és biológiai meghatározottságait is semmibe vevő, önistenítő és önmagát másként megteremteni próbáló emberi szellem szánalmas kísérletezéseibe.

Ugyanakkor a testet megvető vagy elhanyagoló szellem filozófiája, spiritualitása vagy ideológiája sem újkeletű vagy példák nélküli. Platón bölcseletében példa erre „a test a lélek börtöne” szentencia. Többféle formában jelentkezik a dualista felfogás is. Ebben a lélek harcol az anyag ellen; a jó világelv egyenrangú ellenfele a rossz, és küzdelmük kimenetele bizonytalan. Jogosan ébresztett felháborodást az is, amikor bármilyen összefüggésben is, a túlvilágra vagy a szebb jövőre való hivatkozással játszották ki az evilági, vagy jelen viszonyok méltányos rendezésének igényét.

Sem a szellem nélküli anyag, sem az anyagot lebecsülő szellem, nem hozhatja el tehát az emberi személy és közösség boldogságát. Az ember ugyanis megtestesült szellem és lélektől áthatott test.

Emberi szellemünk méltósága akkor és abban mutatkozik meg, ha saját és embertársaink testi mivoltában felismerjük és elismerjük a megtestesült szellemet. Embertársaink és saját testünk valóságával pedig akkor bánunk helyesen, ha észrevesszük és tiszteljük benne a szellemi lélektől áthatott anyagot.

Az Ágostont idéző Pascal gondolata azonban folytatható. Valóban, egyre fokozódó tudatlansággal közelítünk az anyag, a szellem és egyesülésük módja felé, pedig ez az egység mi magunk vagyunk. Jézus Krisztus személye mégis fokozhatatlan intenzitással teljesíti be ezt a gondolatmenetet. Az „anyag-szellem-ember” titkát az Isten-ember még felfoghatatlanabb ugyanakkor még valóságosabb egységének titkába emeli. A hívő ész és az értelmes hit számára a titok ezért nem a Szűz anyaságának csodájával kezdődik, hanem már az is csodálatos, hogy miért van egyáltalán valami és nem inkább a semmi.

Létünk csodáinak legszebb, szervesen összetartozó láncszemei így a „semmiből” való teremtés, Jézus szűzi fogantatása, az emberi lélek Isten általi közvetlen teremtése, Krisztus feltámadása, testünk feltámadásának hite, valamint az evilág pusztulása utáni új ég és az új föld reménye.

Szűz Mária Istenanyaságának titka ezért nem egy mellékes hittitok katolikus hitünk peremén, hanem egy gyöngyszem Isten emberszeretetének fűzérében. Hitvallásunk gyöngysorának épségét persze csak akkor őrizhetjük meg, ha a hitben megnyílunk Isten teremtő, megváltó és megszentelő szeretete minden képzeletünket felülmúló gazdagsága felé és nem engedünk a hit tágasságát beszűkítő és elszegényítő redukciók és a válogatások kísértéseinek.

Tóth Árpád az „Esti sugárkoszorú” című versében az emberi szerelem élményét az égő csipkebokor látomásához hasonlítja. Ikonok, egyházi himnuszok a Szűzanyát hasonlítják az égő, de el nem égő csipkebokorhoz, akiben megtestesült az Isten. Kérjük a legszentebb Istenszülőt, hogy az Ő titkát szemlélve, a költő – jelen idejűvé alakított – élménye ragadjon magával minket is:  

És oly jó élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beissza a szívembe.