A dél-szudáni főpásztorokhoz, papokhoz, megszentelt életet élőkhöz intézett beszédében Ferenc pápa Mózes prófétai magatartásának jellemzőit elemezte és arra buzdította mindnyájukat, hogy csak imával és szeretettel felfegyverkezve tegyenek tanúságot Istenről és váljanak az üdvösség eszközeivé népük számára.

Vertse Márta – Vatikán

Február 4-én, szombaton reggel kilenc órakor érkezett meg Ferenc pápa a dél-szudáni főváros Szent Teréz székesegyházába, amelynek építése 1952-ben kezdődött. A katedrális a jubai főegyházmegye székhelye, amelyet Szent VI. Pál pápa alapított Cum in Sudania bullájával. Homlokzatán a latin felirat olvasható: Haec Est Domus Dei – Ez Isten Háza. A pápát Stephen Ameyu Martin Mulla érsek és a plébános fogadták és kísérték el a főoltárhoz. Egy pap és egy szerzetesnő tanúságtétele után Ferenc pápa beszédet intézett a dél-szudáni püspökökhöz, papokhoz, diakónusokhoz, szerzetesekhez, szerzetesnőkhöz és szeminaristákhoz. Ferenc pápa Mózes prófétai magatartásának két fő vonását elemezte, amelyek az engedelmesség és a közbenjárás.

 

A pápa már régóta szeretett volna találkozni velük, most mindnyájuknak megköszönte jelenlétüket, felidézve az előző találkozásokat, amelyeket mindig a szívében hordoz. 2017-ben a Szent Péter bazilikában bemutatott szentmisén együtt könyörögtek Istenhez a béke ajándékáért, majd 2019-ben vatikáni lelkigyakorlatra hívta meg az ország politikai vezetőit. Az ima által szívükbe kívánták zárni azt a szilárd elhatározást, hogy kiengesztelődésre és testvériségre törekszenek hazájukban. „Mindenekelőtt arra van szükségünk: hogy befogadjuk Jézust, a mi békénket és reménységünket” – kezdte beszédét Ferenc pápa.

 

A Dél-Szudánt mintegy gerincként átszelő Nílus folyóra utalva a pápa megállapította, hogy a Bibliában a víz gyakran kapcsolódik Isten teremtő tevékenységéhez, az irgalomhoz, amely oltja szomjúságunkat, amikor a pusztában vándorlunk, megtisztít bennünket, amikor a bűn mocsarába esünk. A keresztség szentségére utalva idézte Szent Pál Títuszhoz írt levelének szavait, miszerint a keresztség „a Szentlélekben való újjászületés és megújulás” fürdője (vö. Tt 3,5). A pápa ez alkalommal is a Nílus jelképét használta fel, hogy bibliai szempontból kifejtse gondolatait, leszögezve, hogy e folyó medrébe egy nép szenvedésének és fájdalmának könnyei ömlenek. Ez a nép imádkozhat a zsoltárossal, aki felidézi, amikor „A Babilon folyói mellett ültünk és sírtunk” (vö. Zsolt 137, 1).

A nagy folyó összegyűjti a dél-szudáni nép szenvedő jajkiáltásait, a menekülők drámáját, a női szívek bánatát, a gyermekek félelmét. Ugyanakkor ez a víz visszavezet Mózes történetéhez, és ezért a szabadulás és a megváltás jele: Mózes ezekből a vizekből menekült meg, és azzal, hogy népét a Vörös-tenger közepén vezette át, a szabadulás eszközévé, az isteni segítségnyújtás jelképévé vált: Isten látja gyermekei nyomorúságát, meghallja segélykiáltásukat, és leszáll, hogy megszabadítsa őket (vö. Kiv 3,7) – idézett a Kivonulás könyvéből Ferenc pápa.

 

Mózes történetére tekintve, aki Isten népét a sivatagon át vezette, a pápa feltette a kérdést: mit jelent Isten szolgáinak lenni egy olyan történelemben, amelyet háború, gyűlölet, erőszak, szegénység jellemez? Hogyan végezhetik szolgálatukat ezen a földön, egy olyan folyó partján, amelyet annyi ártatlan vér öntöz, miközben a rájuk bízott emberek arcát a gyász könnyei barázdálnak? Válaszában Mózes két magatartását elemezte, amelyek a következők: az engedelmesség és a közbenjárás.

 

Felidézte Mózes történetét, menekülését a pusztába, miután megölt egy hébert bántalmazó egyiptomit. A sivatagban Mózes megtapasztalta a belső sivárságot is. A legrosszabb emberi módszerek rabjaként az erőszakra erőszakkal válaszolt. Előfordulhat a megszentelt életet élőkkel is, hogy azt hiszik, csak saját erejükre támaszkodhatnak, vagy az egyház úgy gondolja, hogy a nép szükségleteit emberi eszközökkel elégítheti ki, mint a pénz, a hatalom. „A mi munkánk azonban Istentől ered: arra kaptunk meghívást, hogy kezében engedelmes eszközök legyünk. Mózes ezt akkor értette meg, amikor Isten „a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban” jelenik meg neki (Kiv 3,2). Mikor látta, hogy a bokor nem ég el, közeledett a különleges jelenséghez. Erre az engedelmességre van szükség – mutatott rá Ferenc pápa: csodálattal és alázatosan közeledjünk Istenhez, hagyjuk, hogy magához vonzzon és irányítson minket. Nem a miénk, hanem Istené az elsőbbség, fogadjuk el engedelmesen kezdeményezéseit, mielőtt saját, vagy egyházi projektjeinkre összpontosítanánk – tanácsolta a pápa. A Jó Pásztor példáját szemlélve felismerik, hogy nem törzsfőnökök, hanem együttérző és irgalmas pásztorok; nem földi javakat kezelő világi szervezet, hanem Isten gyermekeinek közössége.

 

Az isteni tűz által megtisztított és megvilágosított Mózes a szenvedők üdvösségének eszközévé válik; az Isten iránti engedelmesség képessé teszi arra, hogy közbenjárjon testvéreiért – mondta a pápa, elmélkedve Mózes magatartásának második szempontjáról, amely a közbenjárás.  Mózes megtapasztalta az együttérző Istent, aki nem közömbös népe kiáltása iránt, és leszáll, hogy megszabadítsa őket. Isten lejött közénk, egészen odáig menően, hogy Jézusban megtestesült, megtapasztalta a halált és poklainkat. Mindig leszáll közénk, hogy felemeljen. Mózes is így tesz, „leszáll” övéi közé.  A nehéz pillanatokban fel- és lemegy Isten jelenlétének hegyéről, hogy közbenjárjon népéért, vagyis belép történelmébe, hogy Istenhez közelítse őket. Közbenjárni tehát nem pusztán azt jelenti, hogy imádkozunk valakiért, hanem azt is, hogy leszállunk az emberek közé, hogy „hidat” képezzünk, amely összeköti őket Istennel. Elsődleges feladatunk nem az, hogy tökéletesen szervezett egyház legyünk, hanem olyan egyház, amely Krisztus nevében kiáll az emberek szenvedő életének közepébe, és bepiszkítja a kezét az emberekért. A lelkipásztoroknak együtt kell működniük egymással és a világi hívekkel – mondta a pápa, hangsúlyozva az „együtt” szót. Szükség van a másik meghallgatására, a párbeszédre, egymás kölcsönös tiszteletére.

 

A pápa ezután elmélyítette a közbenjárás művészetét, felidézve azt a három képet, amelyet a Szentírás közöl számukra Mózes kezéről: Mózes bottal a kezében, Mózes kinyújtott kezekkel és Mózes az ég felé emelt kezekkel.

Mózes bottal kezében azt jelképezi, hogy közbenjárása prófétai. A bottal csodákat hajt végre Isten jelenlétének és hatalmának jeleként. Isten nevében hangosan elítéli a népet sújtó rosszat. A megszentelt életet élők is arra hivatottak, hogy közbenjárjanak népük érdekében, hogy felemeljék szavukat az igazságtalanságok ellen – hangsúlyozta Ferenc pápa. Nem maradhatnak semlegesek az igazságtalanság és az erőszak által okozott fájdalmakkal szemben, mert ahol egy nőt vagy egy férfit alapvető jogaiban sértenek meg, ott Krisztust sértik meg.  

A második kép Mózest kinyújtott kézzel ábrázolja. A Szentírás szerint Mózes „ekkor kinyújtotta kezét a tenger fölé” (Kiv 14,21). Később Mózes a kezében tartja a Törvény tábláit (vö. Kiv 34,29), hogy megmutassa azokat a népnek; kinyújtott keze Isten közelségét jelzi, aki munkálkodik és kíséri népét. Valójában a prófécia nem elég a gonosztól való megszabaduláshoz, hanem ki kell nyújtani a karunkat a testvérek felé, támogatni kell őket az útjukon – mutatott rá a pápa. A papok, szerzetesek kezét nem pusztán a szent szertartásokra „kenték fel a Lélekkel”, hanem azért is, hogy bátorítsanak, segítsenek, felemeljék testvéreiket, elkísérjék őket.

Végül a harmadik képen Mózes az ég felé emeli kezét. Amikor népe bűnbe esik, és aranyborjút készít magának, Mózes újra felmegy a hegyre és elmond egy imát, amely egy igazi küzdelem Istennel, hogy ne hagyja el Izrael népét: „Nézd, a nép nagy bűnt követett el és aranyból csinált magának istent. Mégis bocsásd meg vétkét… ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” – idézett a pápa a Kivonulás könyvéből (vö. Kiv 32,31-32). Mózes a végsőkig népe mellé áll, kezét az ő javukra emeli az ég fel. Közbenjár, küzd Istennel; imára emeli a karját, miközben testvérei a völgyben harcolnak (vö. Kiv 17,8-16). Imádsággal támogatni az emberek küzdelmét Isten előtt, kieszközölni a megbocsátást, kiszolgáltatni a kiengesztelődés szentségét, mint Isten bűnöket megbocsátó kegyelmének csatornáit: ez a közbenjárók feladata! – foglalta össze Ferenc pápa.

Ahhoz, hogy próféták, társak, közbenjárók legyünk, hogy életünkkel megmutassuk Isten népéhez való közelségének misztériumát, akár az életünket is fel kell áldoznunk – mondta a pápa, utalással arra a számos papra, szerzetesnőre és szerzetesre, akik erőszak és támadások áldozataiként veszítették életüket.  Felajánlották életüket az evangélium ügyéért. Csodálatos tanúságtételt hagytak ránk. A pápa emlékeztetett Comboni Szent Dánielre, aki misszionárius testvéreivel együtt fontos evangelizációs munkát végzett ezen a földön: azt tanította, hogy a misszionáriusnak késznek kell lennie mindent megtenni Krisztusért és az evangéliumért, és hogy szükség van bátor és nagylelkű lelkekre, akik tudják, hogyan kell szenvedni és meghalni Afrikáért. A pápa köszönetét fejezte ki odaadó munkájukért, bátorságukért, áldozatkészségükért, türelmükért a sok megpróbáltatás között kifejtett tevékenységükért. Legyenek mindig nagylelkű lelkipásztorok és tanúk, akik csak imával és szeretettel vannak felfegyverkezve, akik szelíden hagyják, hogy Isten kegyelme bámulatba ejtse őket, és mások számára az üdvösség eszközeivé váljanak; legyenek a közelség prófétái, akik elkísérik az embereket, akik felemelt karral közbenjárnak értük. Végül Ferenc pápa a Szent Szűz oltalmáért fohászkodva búcsúzott a dél-szudáni püspököktől, papoktól, diakónusoktól, szerzetesektől, szerzetesnőktől és szeminaristáktól.