,,Hogy
teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem
közepette van.”
Ó
hányszor hallottam már, és hányszor vagyok én is úgy, hogy tudom mit kéne
tennem, hogy miként kéne viselkednem, szólnom, vagy éppen, hogy mitől kéne
tartózkodnom, hogy miről kéne lemondanom, aztán persze mégsem azt teszem.
Magyarázatom
persze erre is van; Isten törvényét úgysem tudnám megtartani; meg különben is a
szándék a fontos, a cselekedet nem számít; hit által üdvözülünk, nem
cselekedetekből… No meg egyáltalán honnan tudhatnám, mit akar az Úr? Biztos azt
akarja az Isten, hogy…?
Hát
igen, ahogy Madách is írja az Ember tragédiájában „A tett halála az okoskodás”.
S miként lehetne ezen változtatni?
A
mai zsoltárversre, mint tükörre nézve azt látom; nem a törvény ismeretével van
a problémám, hanem a törvényadóhoz való viszonyommal.
Hiszen,
ha „teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes erőmből” szeretném az
Örökkévalót, mint Dávid, akkor nem csak beszélnék, hanem bármit kérne is, megtenném,
„Mert általad táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon
is átugrom.” (Zsolt.18:30)
S
ha „Krisztus szerelme” úgy szorongatna engem is, mint Pált, nem a megfelelő
alkalomra várnék, hanem ahogy az apostol még a börtönben is, a legnagyobb
nyomorúságomban én is énekelnék és bátran hirdetném: „Mindenre van erőm a
Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil.4:13)
Ezért
mai sóhajom énekeskönyvünk 220-as énekének első sora:
„Szeretni
vágylak, Jézus, Téged, követni híven, boldogan; Tettel és szóval áldva Téged, egyetlen biztos oltalmam! Szeretlek,
égi fénysugár, míg szívem meg nem áll!”
Áldott napot!
Kommentáld!