Rendszeresen az alábbi imával fohászkodunk Istenhez az év végi hálaadásban: „Istenünk, ma, amikor az év utolsó estéjén elvonulnak szemünk előtt életünk eseményei, látjuk, hogy mennyi jóban részesítettél, és mennyi bajtól óvtál meg bennünket ebben az esztendőben. Látjuk magunk körül a mások bajait és szenvedéseit, amelyek minket is érhettek volna, de jóságod megóvott bennünket ezektől. Gondviselő szeretetedért most hálásan köszönetet mondunk neked.” Gyakran akkor döbbenünk rá a gondviselés jelenlétére az életünkben, amikor rövidebb vagy hosszabb idő után visszatekintünk a velünk történt eseményekre. Ekkor értjük meg, hogy nem a magunk erejéből, hanem Isten jósága által jutottunk oda, ahol vagyunk, lettünk azzá, akik vagyunk. Ehhez kellett Isten szeretete, mert saját mulasztásaink és gyengeségeink bizony hátráltattak minket a jó elérésében. Ez a felismerés segíthet bennünket abban is, hogy előre tekintve felindítsuk magunkban az Istenbe vetett remény tudatát. Tudatról kell beszélnünk, hiszen

a remény nem pusztán érzés, hanem inkább szemlélet- és gondolkodásmód.

 

Bizonyosság abban, hogy Isten szerető és gondviselő Atyánk, aki még a hajunk szálát is számontartja (vö. Mt 10,30), akinek gondja van ránk minden körülmények között.

Nehéz lehet a hitetlen embernek, akinek gondolkodását nem hatja át ez a bizonyosság. Érthető, ha néha a félelem, sőt a kétségbeesés keríti hatalmába. Ez azért történhet meg, mert a remény nem tud maradandó és szilárd lenni, nem tud valódi távlatokba tekinteni az Istennel való személyes kapcsolat, hit és szeretet nélkül. A hívő ember életében is a hit és az istenszeretet gyengeségére vall az, ha megfogyatkozik a remény. Ha valaki egészen elveszítené a reményét, az maga lenne a pokol. Bevallva vagy bevallatlanul, de sokan bolyonganak a világban reményvesztetten. Tudatmódosító szerekkel próbálnak menekülni a reménytelenség elől, vagy a pénz és a kéj tébolyában keresnek kiutat a felismerés keserűségében.

„Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyre megy
és mentől többet tud, lát, ért az ember,
az élet annál értelmetlenebb: –”

(Faludy György: Régtől sejtettem ezt, részlet)

Az új év kezdetén keresztény reménnyel tekintünk az előttünk álló időre, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy Istentől kapjuk, mint új lehetőséget arra, hogy ami rossz volt az elmúlt évben, azt kijavítsuk, és a jövőben új utakon járva, gyakrabban váltsuk tettekre a szívünkben felismert isteni szeretetet. Pál apostol a gyakran emlegetett Szeretethimnuszában ad hangot annak, hogy minden cselekedetünknek csak a szeretet által van értelme: „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1Kor 13,3). Vagyis az ember csak a szeretet által válhat azzá, aminek Isten teremtette. Ahogy a költő, Sík Sándor írja Ember című versében: 

„Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!”

Olyan embernek, aki felismeri és megéli ember voltának éltető sajátosságát, a szeretetet. Ugyanis mindenki képes szeretni, és vágyakozik is arra, hogy szeressék.

A szeretet erejében válik emberré az ember, akit Isten szeretetből szeretetre teremtett.

 

Az új év kezdetén azért is kell elmélkednünk erről, mert tapasztalatom szerint sok embertársunkban felerősödött a pesszimizmus, a reménytelenség hangulata. Félek, ha erre nem reflektálunk, egyfajta közhangulattá válhat, amely még a hívő embert is elbizonytalaníthatja. Az elmúlt év második felében gyakran hallhattuk, olvashattuk: Ez az év felejthető lesz. Sejtem, hogy ez a járvány okozta szenvedések, a bezártság, a gazdasági sikertelenségek miatt fogalmazódott meg egyesekben. De ne engedjünk ennek a gondolkodásmódnak! Egyáltalán nem felejthető ez a mögöttünk hagyott esztendő. A múlt évben is sok szép dolog történt az életünkben. Mekkora örömük volt azoknak a szülőknek, akiknek megszületett a vágyva vágyott gyermekük. Mennyien szereztek szakmát, diplomát, hányan találtak rá életük párjára, mondták ki az életre szóló igent. S ezek csak a nagyobb események. Mennyi sok szép más dolog is történt az életünkben, amelyeket nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Kétségtelenül voltak szomorú és nehéz időszakok is az elmúlt évben, ezeket is a maguk helyén kell kezelnünk. De nem szabad, hogy az ember boldogságát pusztán az anyagi dolgok és a siker vonatkozásában keressük. 

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”

(Vörösmarty Mihály: A merengőhöz)

Lehet, hogy beszélgetés közben valaki most közbevetné: de hiszen Pál apostol is azt mondta, hogy „felejtem, ami mögöttem van” (Fil 3,13). Ám tudjuk, hogy ő a saját bűneire, bűnös múltjára vonatkozóan mondta ezt, és nem Isten kegyelmi ajándékairól, az élet szép dolgairól akart megfeledkezni. Ebben az értelemben helyes, ha mindnyájan hasonlóan cselekszünk. Van mit felejtenünk.

A Katolikus Egyház katekizmusa világossá teszi, hogy a keresztény remény e földi élet keretein ugyan túlmutat, de valamilyen módon – teremtett volta miatt – ott él a nem hívő ember vágyai, a földi élet körülményei között is: „A remény erénye megfelel az Isten által minden ember szívébe oltott boldogságra törekvésnek; fölemeli az emberi tettek indítékait, megtisztítja és Isten országa felé irányítja azokat; megóv a kislelkűségtől; támogat minden elhagyatottságban; és kitágítja a szívet az örök boldogság várásában. A remény lendülete megőriz a vak önszeretettől (egoizmustól), és elvezet a szeretet boldogságára.” (KEK, 1818.)

Akkor cselekszünk tehát helyesen, ha minden nehézség, meg nem értés, elutasítás és próbatétel ellenére törekszünk a Jézus által mutatott úton haladni, aki az emberi élet legfontosabb parancsának az isten- és az emberszeretetet jelölte meg.

 

Ez sohasem volt könnyű, ma sem az, ezért is adta Isten parancsul a szeretet törvényét. Pál apostol szerint, akik készek ezen az úton járni, azok számíthatnak Isten segítségére a megvalósításban, mert ő a szeretet lelkét adta a szívünkbe (vö. 2Tim 1,7).

A Krisztus-követőknek rendkívül nagy feladatuk van ezen a téren, hiszen a társadalmi élet különböző színterein súlyos deficit mutatkozik a szeretet, a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés, az életvédelem, a tiszteletteljes közbeszéd, a szolidaritás, a segítségnyújtás vonatkozásában. A szeretet helyett alattomos indulatok feszülnek egymásnak, amelyek egyaránt rombolják az egyént, a házasságot, a családot, az Egyházat, a társadalmat és minden közösséget. Ne engedjük, hogy a gyűlölet szelleme mindent leromboljon és tönkretegyen! Tudom, ugyanez a szemléletmód nehezen várható el a Krisztust nem ismerőktől és követőktől, de

nagyon könnyű lenne felismerni, hogy az evangéliumi értékrend nem csak a hívő emberek javát szolgálja. Nem volna nehéz belátni, hogy csak a szeretet épít, annak hiánya pedig rombol.

Néha az az érzése támadhat az embernek, hogy a rossz kiterjesztette uralmát az egész életünkre. Csak nagyon szűk területen tudjuk megőrizni a szeretet kis szigeteit. De ez a kétségbeesés felé vezető gondolat. Hessegessük is el magunktól, mert Jézus biztosít bennünket arról, hogy ő legyőzte a gonoszt: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)

Az a bizonyosság is erősítheti a reményünket, hogy a szeretet – természetéből fakadóan – mindig megvalósulásra és megújulásra vágyik. Ezért nincs megújíthatatlan, végleg elrontott szeretetkapcsolat sem. A szeretet Istentől való, akiben nincs változás, ezért irántunk való szeretete sem változik. Akik az ő szeretetéből élnek, azok mindig meg tudnak újulni, és másokat is meg tudnak újítani a szeretetben.

Akkor élünk Isten gyermekeihez méltó módon, ha mindenütt, ahová a gondviselés vezet bennünket, ültetgetjük a remény magvait. Erre azonban csak akkor leszünk képesek, ha bennünk a remény élő valóság. Régi igazság: mindenki csak azt tudja adni, amije van. A remény pedig abban a keresztényben él és növekszik, aki az imádság által élő kapcsolatban van Istennel, aki életének ura és reményének forrása. „A remény az isteni áldásnak és Isten boldog látásának bizakodó várása” (KEK, 2090.). Ez a szemléletmód és életforma segít hozzá, hogy mindennapi munkánkat és emberi kapcsolatainkat a krisztusi reményből fakadó életöröm és béke hassa át.

Akik szeretik az elmélkedő imádságot közösségben élni, azok gyakran és szívesen éneklik a következő, reményt ébresztő, gyönyörű taizéi éneket:

Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj:
ha tiéd Isten, tiéd már minden.
Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj:
elég ő néked.

Kívánom e sorok olvasóinak, hogy úgy tudjanak élni, mint a remény emberei, és mindig legyenek készek megfelelni azoknak, akik reményük okáról kérdezik őket (vö. 1Pt 3,15).

 

Mindenkinek reménnyel és örömmel teli, áldott új esztendőt kívánok!

Veres András
győri megyéspüspök,
az MKPK elnöke