Ötödik alkalommal elmélkedett a Szentatya az öregkorról. Az idősek hűségesen várják az eljövendő Istent, felismerik Őt. Nem zavarja őket, hogy nem főszereplői, hanem tanúi a történéseknek, felette állnak már a versengésnek, az egységre törekednek.

Gedő Ágnes – Vatikán

Íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet. (Lk 2,25-30)

Az agg Simeon és Anna megható történetét olvastuk Szent Lukács evangéliumából. Az ő életük értelmét, mielőtt elbúcsúznának ettől a világtól, a várakozás adja Isten eljövetelére. Mindketten felismerik a gyermek Jézusban az Úr látogatását. Mit tanulhatunk mi tőlük, a lelki vitalitással megáldott két idős embertől? – tette fel a kérdést Ferenc pápa, majd így válaszolt: Először is azt, hogy a hűség kiélesíti az érzékeket. Tudjuk, hogy a Szentlélek éppen ezt teszi: megvilágosítja az érzékeinket. Ezt énekeljük a Veni Creator Spiritus – himnuszban is, amikor azt mondjuk: „Accende lumen sensibus”, világosítsd meg érzékeinket. A Lélek tehát finomabbá, élesebbé teszi érzékelőképességünket az idő múlásával, még ha testünk korlátai az öregkorban jeleznek is, látásunk, hallásunk romlásával. Az öregkor azonban, ha türelmesen várjuk Isten látogatását, kiélesíti érzékeinket, hogy észrevegyük eljövetelét.

Ma éppen erre van szükségünk: olyan öregkorra, amelyik élő lelki érzékkel felruházva képes felismerni Isten jeleit, sőt, magát Jézust. A lelki érzékek elaltatásával párhuzamosan tapasztaljuk a test érzékeinek felerősödését, mely az örök fiatalságot hajszoló társadalom velejárója. Annál veszélyesebb ez a vonás, minél inkább öntudatlan, nem is vesszük észre, hogy el vagyunk kábítva – hívta fel a figyelmet a pápa. Amikor már csökken a tapintás és az ízérzékelésünk, azonnal észrevesszük. Ha azonban a lélek érzékenysége csökken, sokáig rejtve marad. A lelki érzékenység elvesztése nemcsak Istenre vagy a vallásra vonatkozik. Az együttérzés és a kegyelet, a szégyen és a bűntudat, a hűség és az odaadás, a gyöngédség és a becsület, a felelősség és a másik fájdalmának átérzése mind idetartozik.

Egy olyan társadalomban, amelyik főként az élvezetekre szakosodik, könnyen elmaradhat a gyöngék és kiszolgáltatottak iránti figyelem, és csak a győztesek versengése érvényesül. Az inkluzivitás, a befogadás retorikája persze minden politikailag korrekt beszéd bevett fordulata. Ez azonban nem javítja a normális együttélés gyakorlatát, ahol a társadalmi gyöngédség nehezen ver gyökeret. Sok fiatal képes megélni ezt a testvériséget, de sajnos van egy nagy törés köztük és a konformista fiatalság között.

Simeon és Anna bibliai története arra tanít, hogy megfelelő érzékenységgel fölismerték a gyermekben, akit előtte soha nem láttak, Isten látogatásának biztos jelét. Elfogadták, hogy nem ők a főszereplők, hanem csak tanúi az eseményeknek. Aki mindig főszerepet akar játszani, soha nem érik meg az öregkor e teljességére – mutatott rá a pápa. Csak a lelki öregség képes megadni ezt a tanúságtételt, mely alázatos és ragyogó, és ami hiteles példaként szolgálhat mindenki előtt. Az időskor a lélek érzékenységét kiművelve kioltja a nemzedékek közötti irigységet, sértődöttséget. Úgy búcsúzik el az élettől, hogy átadja a stafétát az új generációnak: már békében elmehetek – ahogy Simeon és Anna mondja, miután megvárták az Úr érkezését. Az öregkor lelki érzékenysége képes hitelesen és végleg leküzdeni a nemzedékek közötti versengést és konfliktust: túllépve az egységet keresi. Ma pedig éppen erre van szükségünk, a lélek érzékenységére, érettségére. Bölcs öregekre van szükségünk, akik reményt adnak az életre – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.