Húsvét öröme nyolc napon át visszhangzik a lelkünkben.

Húsvét utáni kedd – A Feltámadott hírnökei

Lelkem remél az Úrban, ő az én segítségem és pajzsom
(Zsolt 33, 20)

1. Az igeliturgia húsvét hetében a feltámadás főbb tanúit szólaltatja meg, ezeket a szövegeket adja elénk elmélkedésre, hogy általuk megerősödjünk a hitben. Ma Magdolna története van soron. Arról a Mária Magdolnáról van szó, „akiből a hét ördögöt kiűzte” (Mk 16, 9), aki lángoló szeretete és az Urat kereső buzgósága miatt kiemelkedik a jámbor asszonyok csoportjából. Elsőként futott Péterhez, hogy hírt adjon az üres sírról, visszatér, a miközben a tény megállapítása után a tanítványok hazamennek, ő „ott állt a sír előtt és sírt” (Jn 20, 11). Nem tud megnyugodni, mindenáron meg akarja találni az áldott testet. Gondolatai és annyira lefoglalják, hogy se meg nem döbben, se nem fél az angyalok láttán. Kérdésükre megmondja, miért sír: „Elvitték Uramat, s nem tudom, hová tették” (13). Nem ismeri fel a neki megjelenő Jézust, összetéveszti a kertésszel és ezt mondja neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem magammal” (15). Mária nem gondol feltámadásra, annyira meg van indulva, hogy az üres sírban gondosan összehajtogatott leplek sem ejtik gondolkodóba. Arra a lehetetlenségre sem gondol, hogy ő, a gyönge nő, hogyan visz el egy holttestet. Mélységes fájdalma megakadályozza abban, hogy logikusan gondolkozzék. A halott Jézust keresi; az élő előtte áll, de nem ismeri fel. Amikor azonban Jézus nevén szólítja: „Mária!”, a hangról azonnal felismeri és megért mindent: „Mester!” (16). Szeretete és hite kiáltása ez. Mária szeretne az Úr lábánál maradni, hiszen végre megtalálta, de már ő is feladatot kap: „Menj testvéreimhez!” (17).
A feltámadás örömhírének nem szabad leállnia, terjednie kell és mihamarabb eljutnia minden emberhez, a feltámadott minden „testvéréhez”. Magdolnához hasonlóan minden kereszténynek a feltámadás hírnökévé kell válnia, elsősorban nem szavai által hanem azzal, hogy magában hordozza a feltámadás jeleit. Mária Magdolna hűsége, szeretete, serénysége, készsége, hogy a „testvérekhez” induljon, sugallhat nekünk valamit.

2. Péter első beszédének csúcspontját az Úr feltámadásáról és megdicsőüléséről szóló tanúságtétele alkotja: „Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette” (ApCsel 2,36). Beszédét ellentmondást nem tűrő felhívással zárja: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára” (38). A megtérés és a keresztség Krisztus misztériumában merítik el az embert, belekapcsolják halálába és feltámadásába. A húsvét újjászületett, feltámadt embereket akar; a keresztség nemcsak kezdetét jelenti ennek az Újjászületésnek és feltámadásnak, hanem megadja kegyelmet annak fokozatos és teljes megvalósításához. A kereszténynek mindig meg kell térnie, mindig újjá kell születnie, mindig fel kell támadnia. Földi életének állandó feszültségét éppen azt jelenti, hogy állandóan újjá kell születnie Krisztusban, halálában és feltámadásában egyre inkább Őhozzá kell alakulnia. A keresztény soha nem mondhatja, hogy megérkezett; „Mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását” (Róm 8, 23). A megváltás csak az örökkévalóságban válik teljessé és véglegessé, amikor az ember már szilárdan Krisztus húsvéti misztériumához hasonult, „egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek” és „Istennek él Jézus Krisztusban” (Róm 6, 10-11).
Amíg azonban a földön zarándokol, hordoznia kell magában az úr halálának és feltámadásának jeleit. Az első jelek: a bűn elutasítása, a szenvedélyek leküzdése, a lemondás, a nagylelkű önmegtagadás; mindezek révén a Megfeszítetthez válik hasonlóvá. A második jel: tisztaságban és szeretetben ragyogó élet. A kereszténynek helyet kell hagynia magában az Úr számára, hogy benne is feltámadhasson, és újra élje életét, hogy benne Krisztus továbbra is az emberek között járhasson és jót tehessen velük: vigasztalja a szenvedőket, erősítse a gyöngéket, világossága legyen a vakoknak, segítse a szegényeket és kicsiket, mindenkinek szeretetet és igazságot adjon. Erre céloz az Apostol, amikor ezt mondja: „Testünkben folyton folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön” (2 Kor 4, 10).

Ima
Ó Jézusom, azért rejtezkedel, hogy mindig nagyobb hévvel keressünk és olyan örömmel találjunk meg, amely a keresés után még elevenebb lesz, és hogy még nagyobb figyelmességgel bánjunk veled... Így játszol Te, isteni Bölcsesség, a mindenséggel, Te, aki örömmel vagy az emberek fiai között.
Asszony, miért sírsz, kit keresel? Akit keresel, veled van, és te nem tudod? Birtokában vagy az igazi, az örök boldogságnak, és sírsz? Benned van, akit kívül keresel. Valóban kívül vagy, egy sír fölött zokogsz. De Krisztus ezt mondja neked: A te szíved az én sírom: nem holtan fekszem ott, hanem élek, örökre. Lelked az én kertem... Sírásod, szereteted és vágyad mind az én művem: magadban bírsz anélkül, hogy tudnád, ezért keresel kívül. Ezért megjelenek neked kívül, hogy visszavigyelek téged bensődbe, hogy ott bent találd meg azt, akit keresel.
Mária, név szerint ismerlek téged, te pedig a hit által ismersz meg engem...
Ne érints... mert még nem mentem föl az Atyához... te még nem hittél abban, hogy egyenlő, örök és egytermészetű vagyok az Atyával. Hidd ezt, s akkor úgy lesz, mintha megérintettél volna. Te látod az embert, ezért nem hiszel, ugyanis az ember nem akkor hisz, amikor lát. Istent nem látod: higgy és meglátod.
Szent Bernát(nak tulajdonított) In pass. et resurrect. Domini 15, 38

Ó Krisztusom, az Atya dicsőségére feltámadt Uram, add, hogy új életet kezdjek élni. Ahogy te megszabadultál a leplektől, és elevenen, dicsőségesen kijöttél a sírból, úgy szabadíts meg engem a rossz szenvedélyektől és szokásoktól, hogy tökéletes kegyelmi életet éljek. Ó Jézus, dicsőséges Győztes, részesíts engem kínszenvedésedben, hogy aztán részesülhessek feltámadásodban is. Hadd támadjak fel, de nem úgy, mint Lázár meg mások, akik megint csak meghaltak, hanem ahogyan Te föltámadtál: add, hogy új életet kezdjek, és soha többé ne haljak meg a bűn halálával.Ámen
L. Da Ponte, Meditazioni, V. 2, 4