Nemde lángolt a szívünk keblünkben?
2014. április 15. Húsvét nyolcada – szerda

Lk 24,13-35
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Bevezető ima: Uram, oly gyakran vannak távol gondolataim és értelmem Jeruzsálemtől. Segíts bíznom abban, hogy a Te kereszted az egyetlen járható út. Ne engedd, hogy a könnyebbik utat válasszam, hanem segíts élő hittel, mélységes reménnyel és félelem nélküli, tántoríthatatlan szeretettel élnem az életem. Uram, hálát adok neked, hogy megteremtettél és megváltottál.

Kérés: Uram, adj erőt, hogy kerüljem a pesszimizmust, és segíts, hogy a vértanúk hitét képes legyek megélni!

1. Erre szomorúan megálltak.  Ezen a napon Mária Magdolna kora reggel már átélt egy mélységes félelmet. Most ezt a két tanítványt is ugyanazok a gondok aggasztják. Bizonyos értékének kell lennie, ha Húsvét napján elvisszük az eltemetett Krisztusnak keserűségünket és levertségünket. Ezért összehasonlíthatatlanul csodálatos gyümölcsöt kapunk, ahogy Mária Magdolnánál is láttuk. Emmauszban sem történt ez másképp! Krisztus elkísérte a tanítványokat, hogy lángra lobbantsa bennük az új alapokon nyugvó hitet, amely az idők végezetéig ki fog tartani.

2. Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben? Kora reggel Jézus Mária Magdolnának egy egyszerű kertész alakjában jelent meg. Most pedig egy egyszerű kérdés mögé rejtezik a feltámadott Úr. Mégiscsak Jézus volt a dolgok alapja, amik a legbensőjükig megrázták ezeket a tanítványokat; ennek ellenére megkérdezi őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Az Úr pontosan tudta, miről beszélnek, de elrejtőzött, még nem tárulkozott fel, hogy mindent halljon a tanítványok fájdalomtól elkínzott nézőpontjából. Miután Jézus végighallgatta panaszaikat és fájdalmunkat, elmagyarázza nekik az értelmét mindezeknek, s ettől, lángra lobban a szívük.

3. Az Úr valóban feltámadt. Az Úr feltámadt. A két tanítvány szívéből előtört az öröm: „Valóban feltámadt az Úr!” Egy órával korábban még egyikük sem tudta elképzelni, hogy ezeket a szavakat fogják kimondani, szívük annyira tele volt sötétséggel. Az Úrral való találkozás eloszlatta szívükben a levertség és kétségek fellegeit. Érdekes, hogy a két tanítvány nem úgy látták Jézust, ahogy megismerték, csak egy egyszerű utazót láttak benne, aki velük tartott az úton. Csak amikor megtörte a kenyeret, ismerték fel benne Krisztust, ám Ő ekkor azonnal eltűnt a szemük elől. A boldogságot, amit ekkor átéltek, nem Krisztusnak a megjelenése okozta, sokkal inkább szavainak a hatalma, ahogy mindent megmagyarázott nekik, és amelyekkel megtörte a kenyeret. A szentmise, az igeliturgia és a „kenyértörés” számunkra is olyan megtapasztalást kell, hogy jelentsen, ami megváltoztatja az életünket!

Beszélgetés Krisztussal: Jézusom, annyira hasonlít az én helyzetem is az emmauszi tanítványokéhoz. Bár nem láthatlak fizikailag ebben az életben, de kinyilatkoztatott szavaid által mindig egységben lehetek veled. Én is egyesülök veled - testeddel és véreddel - a kenyértörésben. Segíts ugyanazt az örömöt megélnem, amivel az emmauszi tanítványokat megajándékoztad! Segíts legyőznöm életem megpróbáltatásait, és felfedeznem jelenlétedet és szeretetedet életemben.

Elhatározás: A következő szentmisén, amin részt veszek - a járvány miatt, most virtuálisan - figyelmesebben fogom hallgatni Isten Igéjét, és igyekszem jobban átélni az Eucharisztia megünneplését.