A Szentírás szövegeiről általában meg szoktuk jegyezni, hogy szerzőik nem helyszíni tudósítást, riportot szándékoztak olvasóiknak átnyújtani, hanem valamiféle tanúságtételt arról, ahogy a megörökített események a szentírók hitén keresztül értelmeződnek, s így a hit továbbadásának csatornáivá válnak.

Fokozottan igaz ez a feltámadás-elbeszélésekre, s talán még fokozottabban arra a módra, ahogy a János-evangélium láttatja a feltámadást.

Valahogy két alapvetően teljesen összeegyeztethetetlen pólus egymáshoz közelítését láthatjuk ugyanis: egyrészt azt a felfoghatatlan tényt, hogy megtörténhetett az, amiről biztosan tudjuk, hogy nem történhet meg, hiszen sosem láttunk még példát arra, hogy valaki, aki meghalt, újra él. Másrészt pedig mégis ott van az a meggyőződés, hogy a mi Mesterünk mégis él, megjelenik tanítványainak, étkezik velük.

S mindkét tény nyilvánvaló: az is, hogy magáról a feltámadás eseményéről senki nem tud egzakt, tényszerű leírást adni, nincsenek szemtanúi, de az is, hogy a Megfeszített újra él, megjelenik tanítványainak, beszél velük, megfeddi őket, velük eszik.

S ennek a két pólusnak az összekötője a hit, a húsvéti hit.

S ahhoz, hogy a tanítványok húsvéti hitét megértsük, s ahhoz, hogy mi magunk is a húsvéti hitre eljussunk, vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy miben áll a tanítványok hite.

Ez a hit – noha vannak szilárd, kikristályosodott állomásai – sokkal inkább egy folyamat, mely egy kapcsolatban, a Jézussal való bizalmi viszonyban formálódik. Ezt sugallja az üres sírba benéző tanítványról megfogalmazott legfontosabb mondat: „látta és hitt”. Mintha valami olyasmi játszódna le e tanítvány szívében, mint amikor egy sokdarabos kirakós játékban a helyére kerül az utolsó darab is. Eddig voltak élményeink, benyomásaink a Mesterről, időt töltöttünk vele, tetszett, ahogyan él és tanít; mondott ugyan sok különös, rejtélyes, zavaros, nem érthető, dolgot is, például a föltámadásról, amit értettünk is meg nem is, de most, itt, ebben a pillanatban, az üres sír hihetetlen voltával szembesülve egyszer csak összeállt minden és megértettünk, amiről a Mester beszélt!

Ugyanakkor azt is fontos, hogy nem egy alaptalan, vak hitről van szó, amit nem igazol semmi. Nem egy hézagpótló hitről, ahol a számunkra megmagyarázhatatlan, érthetetlen dolgok helyébe állítjuk a hit mindeneket fölülíró voltát. Nagyon finoman jelzi ezt az evangélista azzal a precíz megjegyzéssel, hogy a Jézus halott testét burkoló lepleket szépen összehajtva, külön eltéve találták. Felettébb illogikus volna ugyanis, hogy ha Jézus testét egyszerűen kilopták volna a sírból, akkor a lepleket otthagyták volna, s ráadásul ilyen rendezetten.

S ha ezt a hitet még jobban meg akarjuk érteni, amit a János-evangélium elénk tár, érdemes egy kicsit előre- és visszalapoznunk is az evangéliumban. Ha visszafelé lapozunk, a búcsúbeszédhez jutunk, ahol Jézus sokat beszél a hitről: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek!” Ha előre lapozunk, Tamás történeténél ezt olvashatjuk: „Most már hiszel Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” Majd a szeretett tanítvány az evangéliuma lezárásaként ezt a záró útmutatást adja írása olvasóinak: „…ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen…”

S itt még egy pillanatra térjünk vissza a hitről, a húsvéti hitről mondott alapgondolatunkra: ha a szerzőt, Jánost nézzük, az evangélium sok pontján, szinte állandó jelzőként szerepel neve mellett: „a szeretett tanítvány”. Vagyis a hit, amiről azt állítottuk, hogy dinamikus, változó, folyamatosan fejlődni képes viszony, csak úgy képes alakulni, bizonyosságra jutni, ha a Mesterrel való kapcsolatban, szeretetkapcsolatban, a bizalom légkörében létezik.

Vannak lelki írók, akik azt hangsúlyozzák, hogy a keresztény hit alapvetően végtelenül egyszerű, hiszen valójában egyetlen kérdésre kell újra és újra választ adnunk: a kinyilatkoztatásban hiszünk-e inkább, vagy a saját érzéseinkben, benyomásainkban, véleményünkben. A Jézusban kimondott kinyilatkoztatás azt állítja, hogy az Isten szeret, személyesen, közvetlenül és mindennél jobban. És ez akkor is igaz, ha a tapasztalataink, érzéseink, élményeink épp nem ezzel vágnak össze. Ez az a pont, amikor a hit döntésére van szükség: Isten ígéretében hiszek-e inkább vagy a saját vélekedéseimben?!

Ha ezt a döntést újra és újra meghozzuk, akkor a legsarkosabb, legmegpróbálóbb helyzetben is összeállhat a kép, helyére kerülhetnek a kirakódarabok, a szeretett tanítvány hitére juthatunk: „látta és hitt”.

Ez a hit mindannyiunk osztályrésze lehet, mindannyian erre a kapcsolatban élő, abból forrásozó, abban erősödő húsvéti hitre vagyunk meghívva.

Kondé Lajos / Magyar Kurír