Meg kell mondanunk őszintén: hajlamosak vagyunk rá, hogy még itt is látszat szerint cselekedjünk. Úgy tegyünk, „mintha”. Szánkon vannak ugyan a liturgikus idő kegyes szólamai, de vajon mi van a szívünkben? Hajtogatjuk ezeket a szavakat, de nagy a kísértése annak, hogy csak a fölszínen lavírozzunk. Valóban alámerülünk lélekben Jézus szenvedéseibe? Valóban megbánjuk rossz tetteinket (mitől rosszak ezek?) itt, az Ártatlan közvetlen közelében?

Fölfogom-e, hogy Jézus értem halt meg? Hogy nap nap után, ténylegesen választok közte és ellenségei között? Egyáltalán, választhatok-e? Ő megbocsátott ellenségeinek; én megbocsátok-e azoknak, akiknek ő megbocsátott? Fölfogom-e, mi az a megbocsátás? Hisz vannak haragosaim. Haragosa vagyok én is valakinek… Mert ember vagyok, szoktuk mondani. Igaz. Mégis, az a tény, hogy Krisztus vállalta a keresztet, azt jelenti: az emberi természeten túli tökéletességre szólított föl. Akár megy a dolog, akár nem. Persze hogy én is azt mondom, mint mindenki más: ismered, Uram, gyarlóságaimat, bízom irgalmadban és végtelen szeretetedben. Persze. De ami igaz, az igaz.

Mégsem az a kérdés, hogy „én” tökéletes vagyok-e vagy sem, vagy hogy hol tartok a tökéletesedésben. Az a lényeg, hogy erre és még számtalan kérdésemre van válasz: Jézus Krisztus, az Isten fia. Aki nem trónon, nem egy elnöki székben, és nem a legcáfolhatatlanabb érv segítségével, hanem a kereszten lett Úr. Paradox módon, épp ezért ő nemcsak a beteljesülés(em), hanem a jövő(m) is. Nemcsak a bíróm, hanem a védelmezőm is. Nemcsak az, aki a reményem, hanem az is, aki táplál. Nemcsak a Nagypéntekem, hanem a Nagyszombatom is. De ha mindez igaz, akkor – nem tussolhatom el – nagy felelősség nehezedik rám. Mivel nyomban fölvetődik a kérdés: ha velem ez a helyzet, mi a helyzet a többivel?

Nekik ki vagy mi a beteljesülésük? A táplálójuk? A bírájuk? A reményük? És nem csak úgy általában, ekkor meg akkor, hanem most? És itt? Ha a föltámadásba torkolló isteni szenvedés az ember üdvösségének váltsága, akkor ez minden egyes embert létének alapjaiban érint. A másik ember szabad beleegyezése nélkül azonban egy lépést sem tehetek érte. A döntő lépést mindenkinek magának kell megtennie; de a reményt fölcsillanthatom. Magamnak. Neki és másnak. Rámutathatok. Rá is kell mutatnom, ha tényleg remélem. Tettekkel, szóban és írásban. Ebben a mesterségesen reménye-fosztott országban, most, húsvét előtt.

Nem is annyira a reményért, mint inkább a reménytelenség ellenében. Démonikus erőknek és érdekeknek minden korban épp elég eszközük volt ahhoz, hogy éreztessék: kár minden erőfeszítésért. A „régies” eszmerendszernek meg vannak számlálva a napjai. Aki itt reménykedik, ábrándokat kerget, szószátyár és illuzionista… De mintha már hallottunk volna ilyeneket. A hit a farizeizmusnak mindig is blaszfémia volt, pogánynak meg ostobaság. Pedig a reményben hitről van szó. Vannak olyan időszakok, melyekben a túlélés, a lelki-szellemi-erkölcsi kibontakozásba vetett remény minden gyakorlatias ténykedésnél többet ér, minthogy képes kivezetni a dermedt fásultságból, sőt – a húsvét tanúsága szerint – magából a halálból is.

Húsvét ennek a reménynek az ideje. Jézus Krisztus megjárta a halál szakadékét, föltámadt. Szenvedése számvetésre ösztönöz. Halála hitre. Föltámadása pedig arra int, hogy az élet kimondhatatlanul több és erősebb az élőknél, mivel isteni eredetű.

Vasadi Péter

A cikk a Keresztény Élet hetilap február 28-i lapszámában jelent meg.