„Tégy, amit csak akarsz, de ne zavarj másokat” – ez a legelterjedtebb szabadságfelfogás. Nem veszi azonban tudomásul, hogy a valódi szabadság elköteleződést jelent, amelyet a szeretet fellángolása vált ki.

„Az egyik ember szabadságának ott van a határa, ahol a többieké kezdődik…” Vajon honnan származik ez a mondás? Ez lenne a szabadság legjobb definíciója? Ez a bölcsesség egyenesen következik a Felvilágosodás kontraktualista filozófiájából. Tessék megérteni: egy olyan világban, ahol mindenki magáért tapos, és mindenkinek ugyanazok az alapvető szükségletei, akkor ha mindenki a fejébe veszi, hogy azt csinál, ami csak a kedvére van, akkor senki nem jut messzire, sőt sehová sem. Vegyünk találomra egy példát: egy olyan világban, ahol mindenki jó egészségben akar élni, amilyen sokáig csak lehet, ott mindenkinek érdeke, hogy megakadályozza, hogy az arcába köhögjenek, még akkor is, ha senki sem szeret reggeltől estig maszkot viselni.

Mindenki képes arra, hogy megértse, mit akart mondani Hobbes, Rousseau vagy Kant: ha a szabadság korlátlan és abszolút mindenki számára, akkor befellegzett az általános biztonságnak. Tehát mindenkinek a saját érdekében le kell mondania arról, hogy teljes mértékben véghez vigye a saját akaratát. El kell fogadni bizonyos szabályokat, amelyek szavatolják mindenki biztonságát, és megvédenek minket egymás kölcsönös hatalomvágyától. Ha ezek a szabályok már megvannak, megszervezhető lesz a szabadságjogok védelme: a lelkiismereti szabadságé, a szólásszabadságé, az egyesülési vagy mozgási szabadságé…

Tégy, amit akarsz, csak ne zavarj másokat?

Azon viszont meg kell lepődnünk, hogy ez a maxima, amely az együttélést, a közösségi életet szabályozná és a demokratikus működés alapjainak lefektetését teszi lehetővé, az egyéni és kollektív viselkedés alfája és ómegája lett. Tégy, amit akarsz, csak ne zavarj másokat. Esetleg próbálj ki minden lehetséges dolgot, ha a másik is beleegyezik. „Szabad vagyok” – ez tehát annyit tesz, hogy minden megcsinálhatok, ha nem tiprok bele mások szabadságába. Ekkor viszont két dologról megfeledkezünk.

A szabadság elköteleződés

Először is, a szabadságunk nem lesz még nagyobb attól, hogy a lehetőségeink köre bővül. Az az ember, aki minden megengedhet magának, de soha nem választ semmit, aki előtt minden ajtó megnyílik, de soha egyiken sem lép be, pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint az az ember, aki előtt akadályok állnak. Nem tesz semmit, nem azért mert lehetetlen lenne, hanem mert tehetetlen, nem akar cselekedni, választani, elköteleződni. Valójában a szabadságunk annál nagyobb, minél erősebb, stabilabb, elevenebb az elköteleződési képességünk.

A jó szolgálatában

Másodszorra pedig, a szabadság lényege másutt rejlik, nem lehet azzal mérni, hogy vajon hány választás kínálkozik nekünk. Nem azt a kérdést érdemes feltennünk, hogy „Meddig mehet el a szabadság, a lelkiismereti, mozgási vagy a szólásszabadság?” Az egyetlen érdemi kérdés a következő: „Szabadság, de milyen célra?” Ami tehát szabaddá tesz minket, az az, ha rendelkezünk azzal a képességgel, hogy olyan terveket szőjünk, amelyekért érdemes munkálkodni és küzdeni. Paradox módon a valódi szabadság mindig valamilyen jót szolgál, fénysugár az értelemnek, ösztönzés az akaratnak. Ne azért védjük a szabadságjogokat, mert valamilyen steril védőburokban kell őrizni őket. A szabadság az elköteleződésben bizonyosodik be és lesz próbának kitéve, az elköteleződést pedig az váltja ki, ha fellobban a szeretet.

A szabadságom tehát nem ott ér véget, ahol a többieké kezdődik, hanem akkor ér véget, amikor már nincs mit szeretnem, amikor már nem látok semmi olyat, amit érdemes lenne megmenteni. Azt kell elhatároznunk, hogy szeretjük az életet és olyan világot akarunk, ahol nem mindenki csak magamagáért tapos. Pontosan ez a szabadságunk lényege, szabadságunkat céljaink értékességével lehet mérni.

Írta: Jeanne Larghero, író és filozófiatanár
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: aleteia.org