Semmi más nem tesz minket hitelesebbé, mint az alázat.

Mindig is volt egy nem is túl titkolt személyiséghibám – arrogáns vagyok.

Talán azért, mert hárman vagyunk fiútestvérek, és egymással szüntelenül versengve mérhetetlen arrogancia dolgozik bennünk. Szegény anyánk nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Az egyik testvérünk azt állítja, hogy most jön jó formába, mire én azt válaszolom: Nagy ügy, tegnap 80 mérföldet bicikliztem, erre a legkisebb testvérünk azt mondja, hogy ő viszont tegnap 100 mérföldet bringázott egy kaliforniai hegyen, és ő volt fölfelé a leggyorsabb, és soha senki nem lesz nála jobb. Bármilyen feladatról legyen is szó, a testvéreim és én garantáljuk, hogy mi tudjuk a legjobban megcsinálni.

Ha most figyelmesen olvasol, talán észrevetted, hogy ironikus módon, egy kicsit dicsekszem azzal, hogy mennyire arrogáns vagyok. Azt gondolhatod, megalázkodom azzal, hogy felfedem a hibámat, de az igazság az, hogy azért vagyok hajlandó ilyen készségesen megosztani magamról kínos tényeket, mert indokolatlanul magabiztos vagyok.

De van egy probléma: dicsekvésemnek nem igazán van valóságalapja. Minden egyes nappal egyre világosabbá válik, hogy el kell fogadnom a valóságot. Ez azt jelenti, hogy komolyan kell vennem az alázatot.

Mi is az az alázat?

Az alázat a pontos belátás erénye, az a képesség, hogy ne gondoljuk magunkat olyannak, amilyenek nem vagyunk. Létezik egy érdekes alapvetés – talán mindannyian valljuk valamilyen mértékben -, hogy mindannyian jól vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Az ember azt állítja, hogy ő kedves és jó, tulajdonképpen a föld sója, és ha valami probléma vagy zűrzavar van a világban, az csak mások miatt lehet.

Erről az jut eszembe, hogy amikor G. K. Chestertont megkérdezték, “Mi a baj a világgal?” azt válaszolta: ha baj van, akkor az miatta van. Ha büszkeségemben meggyőzöm magam arról, hogy én nem járultam hozzá a világot sújtó problémákhoz, akkor az énképem valószínűleg annyira eltorzult, hogy már teljesen pontatlan és megbízhatatlan.

Itt legalábbis a büszkeség egyik mellékhatását láthatjuk. Szinte a semmivé zsugorítja a világunkat azzal, hogy az e szavakra túlságosan is fogékony fülünkbe súgja: ha te lennél a főnök, minden sokkal jobb lenne. Minden rólam szól, minden velem történik, mindenki más csak színész az én darabomban.

Ez eszünkbe juttatja a Sátánt, aki büszkén hirdeti Milton “Elveszett paradicsom” című művében: “Jobb a pokolban uralkodni, mint a mennyben szolgálni”. Groucho Marx, aki a maga módján ugyanolyan mélyenszántó, mint Milton, így viccelődik: “Nem lennék tagja egyetlen olyan klubnak sem, amelynek egy olyan valaki lenne a tagja, mint én”. Ugyanez a helyzet a büszkeséggel is. Igazából nem nagyon érdekelne egy olyan világ, amelyben én lennék a legnagyszerűbb.

Az alázat paradox módon éppen ellenkezőleg hat.

Az alázat kitágítja a világunkat. Ha valós önismereten alapul, akkor ebből az következik, hogy nem tesz minket kevesebbé, mint amilyenek vagyunk. Ahhoz, hogy alázatos legyél, nem kell egyfajta „bocs, hogy vagyok” szerű alacsony önbecsülésed legyen, önsajnálatba esned, vagy negatív hangot megütni magadról. Az alázat minden másnál erősebben hiteles. Minél alázatosabb vagy, annál könnyebben fogod tudni elfogadni pontosan azt, aki vagy, mert ismered a jó oldalaidat és hajlandó vagy dolgozni a rosszakon.

Boldog Fulton Sheen arra figyelmeztet: “Ha eltelünk a saját fontosságunkkal, akkor soha nem tudunk betelni semmivel önmagunkon kívül”. Az alázat a feltétele annak, hogy kitörjünk korlátozott, belső világunkból, és belépjünk abba a végtelen életbe, amelyet Isten tartogat számunkra. Kevin Vost Humble Strength (Alázatos erő) című könyvében rámutat, hogy az alázat a latin humus szóból származik, ami szó szerint “földet” jelent. Az alázat segít, hogy ne rugaszkodjunk el a valóságtól, és két lábbal járjunk a földön, a stabilitás és az erő forrásává válik.

Gerard Manley Hopkins jezsuita költőre gondolok, akit szívesen olvasok, aki órákig ült és vizsgálgatott egy vízcseppet egy falevélen, majd lerajzolta az esőcseppet a jegyzetfüzetébe. Azáltal, hogy nagyon alázatossá vált, és hajlandó volt tanulni a természet legapróbb, legjelentéktelenebb aspektusaiból, ezeknek az egyszerű dolgoknak a szépsége segített neki jobban megismerni Istent. Az emberek kinevették és nagyon furcsának tartották, de Hopkins nem bánta. Ha furcsának tűnt, nem baj, a saját hírneve nem volt olyan fontos. Arra vágyott, hogy felemelje magát, nem büszkén, gőggel telve Isten ellenében, hanem alázatosan, Isten felé.

Ahhoz, hogy a mennybe vezető létra legalsó fokára feljussunk, hogy felfedezzük, miért olyan gyönyörűek a mezők liliomai, hogy hozzájuk foghatót nem találunk; ahhoz, hogy a lelkünket teljesen Isten felé fordítsuk, nagyon alázatosnak és nagyon őszintének kell lennünk.

Mi tehát a tiszta igazság? Gyarlók vagyunk. Rendetlenek vagyunk. Mindenféle téves elképzelést táplálunk magunkról és képességeinkről. Olyan arrogáns, elbizakodott dolgokat teszünk és mondunk, amelyek csak zavarba ejtenek minket, ha visszatekintünk rájuk. Az is igaz, hogy mindennek ellenére Isten nagyon szeret minket, és felemel minket a mennyei trónra, ha elég alázatosak vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk a segítségét.

Az alázat nem középszerűség. Inkább hősies átalakulás. Alázat az, hogy két lábbal a földön állsz, miközben a csillagok felé törsz.

Írta: Michael Rennier atya
Fordította: Marek Éva
Forrás: Aleteia