Nemcsak a környezetünkre vagyunk hatással, hanem az utódainkra és az ő gyermekeikre is. Hatalmas lehetőség ez, melyet nem szabad félvállról vennünk. 

Egy házasoknak szóló hétvégén jött fel a téma: milyen örökséget hagysz hátra? Hogyan fognak rád emlékezni a gyermekeid, az unokáid? Te mit szeretnél, hogyan emlékezzenek rád?

Nagyon megérintett a téma, hiszen a saját bőrömön is tapasztalom, mekkora hatással vannak ránk az őseink. Az, ahogyan a dédszüleim megélték a háborút, amilyen döntéseket akkor hoztak, és legfőképpen, amilyen kapcsolatuk volt Istennel, mély nyomokat hagyott bennem. Lehet, hogy nem ismertem őket, de életük elválaszthatatlan attól, ahogyan az önmagamról alkotott képem alakult, vagy amilyen döntéseket hoztam. 

A Biblia azt írja: „kegyelmet gyakorlok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. ” (5Móz 5,10) 

Ezerízig, azaz ezer nemzedéken át. Ha felidézem magamban azokat a történeteket, melyeket az őseim hitéről hallottam, mindig ez az ige jut eszembe. Az ő kiállásuk, tartásuk arra ösztönöz, hogy én is erőt adjak majd az utódaimnak. 

A házaspáros beszélgetés során ezt fogalmaztam meg magamnak:

azt akarom, hogy arra emlékezzenek az utódaim, mekkora teret engedtem Istennek az életemben,

és ők is megláthassák azokat a csodákat, melyeket elvégzett az életemben, a házasságunkban. Ha több generáció perspektívájából szemléljük az életünket, máris máshogy hozzuk meg a döntéseinket. 

Mert felelősek vagyunk értük is. A gyermekeinkért, unokáinkért, és ki tudja, még kiért. Rossz mintákat adunk tovább vagy egy olyan bizalmat és személyes hitet, ami ezerízig meghatározza majd a gyermekeink életét?

A nagyapám egyik első emléke gyermekkorából, hogy a saját nagyapja reggelente énekkel és zongoraszóval adott hálát Istennek. (A Zengd lelkem ez új reggelt című evangélikus énekeskönyvi énekkel.) Ez az aprócska mozzanat hatással volt a dédapámra, a nagyapámra és rám is. Nem tűnik nagy cselekedetnek, mégis rengeteget lehet meríteni belőle! Néha eszembe jut, és én is rázendítek reggelente, és abban a percben ott vagyok az ükapám mellett és együtt énekelünk, ugyanannak az Istennek. 

Nem ejtettem szót a háborúban hitből meghozott döntéseikről, vagy a kommunizmus alatti hitükhöz való ragaszkodásról, ami elviselte a megaláztatásokat, és nem ment bele tisztességtelen és bűnös alkukba. Ezek mind hatással vannak rám is, és a gyermekeimre is, mert el fogom nekik mesélni, és minden egyes nap igyekezni fogok, hogy a leszármazottaim ilyen büszkék lehessenek majd rám is! De legfőképpen azért legyenek büszkék, mert eléjük éltem a hitemet és megismertettem őket Istennel, aki az ő személyes megváltójuk is.

Azt akarom, hogy ne rám emlékezzenek, hanem arra, akivé Istennel együtt lettem és ők is ugyanígy lehetnek.