Vannak az ember életében érthetetlen veszteségek. Vannak fájdalmasak és vannak szinte elviselhetetlenek. El kell fogadni, hogy sokszor ezekre nincs értelmes magyarázat. Tiltakozhatunk, kérdezhetjük, miért, de okosabb, ha Jézussal együtt csak annyit mondunk: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.”

Gyakorolhatjuk a kiüresedést, az elengedést, de vannak pontok, melyek emberi erővel áthághatatlanok. Ilyenkor a gondviselés eszközei kérlelhetetlenül működésbe indulnak. Ezek a minket körülvevő meg nem értés, ellentmondás, szenvedés, kudarc és néha még maga a bűn is, amit Isten megenged.

Talán mindez azért történik, hogy Isten be tudjon lépni létünk legmélyébe. Tévedés lenne azt hinni, hogy a végső kiüresedés, elengedés emberi erény. Maga az „isteni szeretet” az, amely egy szabad teret váj ki bennünk, hogy Ő velünk lehessen. Az áthághatatlan akadályok: egy sorompó, ami megállít; egy fal, ami korlátoz; egy kő, ami elterel; egy akadály, mely lassításra késztet; egy vírus, mely romba dönti a szervezetünket. Mindenféle súlyú és fajtájú incidensek és balesetek, fájdalmas zavarok, kellemetlenségek, sokkok.

Szinte minden ember életében vannak ilyen szakaszok, hogy lassítsunk és ezáltal Ő közelünkbe kerüljön.

Egy alkalommal, életem egy rövid szakaszában néhány hét leforgása alatt elveszítettem az egyik legjobb barátomat, édesanyámat és az egyik legkedvesebb munkatársamat. A kialvatlanság, a volán mögött a magányos autóvezetés közbeni sok sírás, a végzetes fáradtság következtében autóbalesetet szenvedtem. A reggeltől estig tartó munkába menekülés után éreztem, az Úr lehúzta a sorompót. Nem tudtam, hogy miért történt mindez velem, de hirtelen végtelen nagy béke töltötte be a szívem. Valahol mélyen megértettem, hogy lassítanom kell, hogy a közelébe kerüljek.

Egy év kényszerű meditációban sem értettem meg, hogy miért, de éreztem, hogy sokkal közelebb van hozzám, mint korábban.

Eloi Leclerc ferences atya könyvében, az Egy szegény ember bölcsességében van egy fantasztikus rész, ahol az idős Szent Ferenc látja, hogy követői nem fogják azt a szigorú utat követni, amit ő megálmodott a közösség számára. A nyilvánvaló veszteséget látva, így magyarázza a történteket: „Isten az embert meghívja az ő követésére, s ő átadja magát egészen egy műnek, szenvedélyesen, lelkesen. Ez jó, és szükséges is. Csak a lelkesedés tud teremtően cselekedni. De teremteni valamit annyit jelent, mint megjelölni kézjegyünkkel, elkerülhetetlenül magunkévá tenni. A mű, amelyet alkotott, abban a mértékben, ahogy ragaszkodik hozzá, számára a világ közepe lesz. És ez végzetesen bezárja. Egy robbanás kellene, hogy kimentse ebből az állapotból. Istennek legyen hála, az ilyen robbanás megvalósul. (…) Ez elkerülhetetlen. Előbb-utóbb jelentkezik életünk valamilyen szakaszában. Az ember odaadja magát saját művének. Azt hiszi, hogy Istennek szerez nagylelkűen dicsőséget. És hirtelen úgy tűnik, Isten magára hagyja. Mintha nem érdekelné az, amit az ember tesz. Sőt, mi több, úgy látszik, Isten azt akarja, hogy az ember mondjon le saját művéről, hagyja el azt, amihez testével-lelkével, örömben-bánatban ragaszkodott annyi éven keresztül. (…) De Isten nem valamit vár az embertől, hanem őt magát akarja. Az ember nem üdvözül cselekedetei által, bármilyen jók is legyenek azok. Saját magának kell Isten művévé válnia. Képlékenyebbnek és alázatosabbnak kell lennie Teremtője kezében, mint az agyagnak a fazekas kezében. (…) Ekkor belép a szent engedelmesség világába. Gyermekké lesz és a teremtés isteni játékát játssza. Fájdalmon és gyönyörön túl ismerkedik meg az örömmel és a hatalommal. Ugyanazzal az érzéssel tekint a halálra is, mint a Napra. Ugyanazzal a súlyossággal és ugyanazzal a könnyed örvendezéssel.”

(Eloi Lerlerc: Egy szegény ember bölcsessége)

Igen! Így érthető a mondat: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied.”

Hofher József jezsuita szerzetes

A cikk a Keresztény Élet hetilap április 25-i lapszámában jelent meg.