Talán hallottad már, hogy Jézus jó pásztornak nevezte magát; és ez a titulus pozitív konnotációkkal tölti meg a fejedet – nevezetesen, hogy Jézus szelíd és gondoskodó. Talán egy kép jut eszedbe, amelyen a szelíd Megváltó egy elkóborolt bárányt ölelget. De a megnevezés többről szól, mint puszta szentimentalizmusról. A kijelentés megbotránkoztatta a farizeusokat, de egyben választ adott a legfontosabb kérdésre is, amelyet egy ember szíve valaha is feltett, és ugyanerre a kérdésre válaszolhat a mi szívünkben ma is: bízhatok-e abban, hogy Isten jó?

Ahhoz, hogy megértsük a kérdést – és a választ -, először is meg kell értenünk azt a környezetet, amelyben Jézus kimondta ezeket a híres szavakat.

A jó pásztor, aki meggyógyítja a juhait

János apostol beszámol egy koldusról, akivel Jézus találkozott, egy emberről, aki születésétől fogva vak volt. Az ókori világban egy ilyen állapot nemcsak hogy szinte biztosan életfogytiglani nyomorral járt, hanem a szégyen különleges jelét is hordozta. Abban az időben az emberek úgy hitték, hogy bármilyen súlyos fogyatékossággal vagy egészségügyi problémával születni Isten rosszallásának biztos jele.

Így hát, amikor a férfi közelébe értek, Jézus tanítványai megkérdezték: ,,Rabbi, ki vétkezett, ez az ember vagy a szülei, hogy vakon született?” (János 9:2). Ez a koldus bizonyára egész életében hasonló kérdéseket és szúrós megjegyzéseket hallott, amikor Jeruzsálem poros utcáin ült, és idegenektől kért aprópénzt. Bizonyára elgondolkodott azon, hogy vajon milyen lehetett Isten szíve valójában, amikor megengedte, hogy látás nélkül szülessen.

Jézus ott volt, hogy megadja neki a választ.

A válasz nem az volt, amit a tanítványok gyanítottak: hogy a férfi vaksága valaki személyes bűnének az eredménye – vagy a sajátjának, vagy szülei vétkének. Ehelyett Jézus azt mondta, hogy a szegény koldus azért született vakon, hogy Istennek dicsőséget szerezzen. De ez a válasz csak egy másik kérdést vet fel: miféle dicsőséget hozhat a vakság?

A történet többi részét valószínűleg ismered: Jézus a földre köpött, hogy sarat csináljon. Aztán ezt a sarat bedörzsölte az ember szemébe, és azt mondta neki, hogy menjen el mosakodni egy közeli tóba. Furcsa gyógyítás volt – ahogy az isteni gyógyítások szoktak lenni -, de működött. A vak ember leöblítette a sarat az arcáról, kinyitotta a szemét, és először látta tisztán a körülötte lévő világot.

Isten dicsőségéhez, mint kiderült, hozzátartozik, hogy helyreállítást hoz és jót tesz az emberekkel, különösen azokkal, akiket a társadalom nem tart fontosnak.

Gyógyulásában ez az ember megkapta az első támpontot arra, hogy Isten szíve valóban jó.

Nehéz lehet értelmezni az életet – és Isten szívét -, amikor szenvedéssel vagy nehéz körülményekkel kell szembenéznünk. És mindannyian szembesültünk már velük, legyen szó testi betegségről, válásról, amely szétszakította a családodat, egy fontos kapcsolatról, amely véget ért és magával vitte a szíved egy darabját. Jézus megérti ezt. Valójában ez az egyik oka annak, hogy eljött. Ezért, ha tudni akarjuk, milyen az Atyaisten, akkor Jézus Krisztusra, a Fiúra kell néznünk. Ahogy az evangéliumokban arról olvasunk, hogy Jézus milyen könyörületes volt az általa meggyógyított emberek iránt, közvetlen betekintést nyerhetünk Teremtőnk szívébe.

A jó pásztor, aki a juhaival marad

Ahogy a János evangéliumának 9. fejezetét olvassuk, azon belül a férfi gyógyulását, azt akarjuk, hogy ez legyen a története boldog befejezése. Olyan egyszerű lenne: az embernek problémája van, de találkozik Jézussal, Ő pedig megoldja a problémát. Az ember boldog. De az élet ritkán ilyen kiszámítható.

Jézus meggyógyította a vak embert szombaton, a farizeusok pedig a gyógyítást munkának tekintették, és a munka természetesen szigorúan tilos volt azon a napon is. Így ahelyett, hogy megköszönték volna Istennek, hogy a férfi újra lát, inkább úgy vizsgálták az esetet, hogy sarokba szorítsák Jézust.

Őt azonban nem lehetett csapdába csalni, ezért a farizeusok a meggyógyult emberen töltötték ki a csalódottságukat. A koldus, aki korábban soha nem látta az emberek arcvonásait, most tisztán láthatta a ráncolt szemöldököt és a dühös, mogorva tekintetet, amikor ezek a farizeusok, akik a társadalom legtekintélyesebb emberei közé tartoztak, kiutasították őt a zsinagógából. Ez a kiközösítés azonban nem olyan volt, mintha arra kérnének most téged, hogy keress egy másik templomot, vagy mintha kirúgtak volna az iskolából. A helyi zsinagóga volt a zsidó élet központja, így a kizárás egyenlő volt azzal, hogy kitagadta a közössége – mai szemmel nézve a barátaid, a szomszédaid, sőt, a családod is. Ez az ember születése óta el volt szigetelve a vaksága miatt. Aztán a magánya folytatódott volna a Jézushoz fűződő kapcsolata miatt. Ez még mindig nem volt tökéletes, boldog befejezés. Még mindig volt benne csalódás.

Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a dolgok régi rendje mindig érvényesülni fog. Ezen még egy csoda sem tudott változtatni. De nem csak ezt kell észrevennünk ebben a pillanatban. Még akkor is, amikor az éppen meggyógyult ember megtapasztalta a kollektív elutasítást, Jézus ott állt mellette, amikor a farizeusok elítélték.

És szerencsénkre Jézus még mindig ott áll a barátai mellett, amikor szívfájdalmak vagy csalódások érik őket.

Jézus mondott valamit a farizeusoknak, ami a nem beavatott emberek számára furcsának tűnhet: ,,aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló, de a juhok nem is hallgattak rájuk.”

,,Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. Én vagyok a jó pásztor.” (János 10:8,11).

Isten korábban így szólt Ezékiel prófétán keresztül:

,,Emberfia, jövendölj Izrael pásztorairól, jövendölj és mondd meg nekik: Ti pásztorok, ezt mondja az Úr, az Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük? (…) Ezt mondja azért az Úr, az Isten: Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és sötétség napján szétszóródtak.” (Ezékiel 34:2,11-12)

Röviden, Isten maga lesz a Jó Pásztor, akit mindvégig akart a népe számára.

Ezek a szavak évszázadokkal azelőtt hangzottak el, hogy Jézus Jeruzsálembe érkezett volna, de most minden szót magára vállalt – igen, azt állította, hogy ő Isten -, és ennél tovább ment. Azt mondta a farizeusoknak és a korábban vak embernek – és neked és nekem -, hogy egy új nap virrad, egy olyan nap, amikor a mennyek országa eljön a földre, amikor Isten közvetlenül Jézuson, a Jó Pásztoron keresztül és az Ő Lelke által – aki az Ő népe szívében lakik -, gondoskodik népéről.

A jó pásztor, aki életét adja juhaiért

Jézus azt mondta: ,,A jó pásztor életét adja juhaiért” (János 10:11). Ha belegondolunk, ez egy furcsa mondat. Az a pásztor, aki az életét adja azért, hogy megvédje a juhait egy vadállattól vagy egy tolvajtól, az egész nyájat veszélyezteti. Az ilyen pásztor pocsék pásztor lenne, mert ha egyszer meghal, a juhok lényegében odavesznek.

De valamikor később, közvetlenül a város falain kívül Jézus pontosan azt teszi, amit megígért: életét adja juhaiért. Vajon az egykor vak ember, amikor meghallotta Jézus keresztre feszítésének hírét, kétségbeesésében összeesett, és azt gondolta, hogy neki is, akárcsak a többi ,,juhnak”, most már eljött a vég? Vajon ismét megkérdőjelezte-e Isten szívét?

Talán. De Jézus visszajött, hogy megadja neki a választ.

A feltámadás vasárnapján a rejtély megoldódott: a Jó Pásztor képes életét adni a juhaiért, mert vissza is tudja venni az életét (János 10:18). Nem hagyja védtelenül a nyájat egy pillanatra sem.

Bármivel is kell most szembenézned az életben, Isten szeretete nagyobb mindezeknél, mert a fájdalom és a halál nem mondhatja ki a végső szót.

Ahogy Pál apostol írta: ,,A mostani szenvedések nem érik meg, hogy összehasonlítsuk őket azzal a dicsőséggel, amely majd kinyilatkoztatik nekünk” (Róma 8:18).

A véget nem érő, soha ki nem ábrándító szeretet, amelyre mindannyian vágyunk – amelyre mindannyiunkat teremtettek – valóságos. Honnan tudhatjuk? Mert Jézus azt mondja, hogy képesek leszünk meghallani a hangját, és felismerni, hogy az övé (János 10:27-28). A fejünkben lévő tudástól, hogy Isten jó, a szívünkben való bizalomig úgy juthatunk el, ha magunk is megtapasztaljuk ezt a jóságot – időt töltünk Vele, megosztjuk Vele az élet minden pillanatát, és meghallgatjuk, amit mondani akar nekünk. Ezt teszik a juhok is; nap mint nap hallgatnak a pásztorukra.

Amikor az életben nehéz pillanatokat élünk át, őszinték lehetünk Jézussal. Megkérdezhetjük tőle, hogy milyen jó dolgon munkálkodik a fájdalmakon keresztül (Róma 8:28-29). Rá támaszkodhatunk, hogy hordozzon minket, amikor nem tudunk megtenni még egy lépést. Emlékeztethet bennünket arra, hogy egy napon minden egyes könnyünk letörlődik, bármilyen mély is volt a fájdalom, amely okozta őket (Jelenések 21:4).

Azon a napon Isten szeretete beborít minden hegyet és betölt minden völgyet. Egyetlen hely sem marad érintetlenül az Ő életadó jelenlététől. A Jó Pásztor ott lesz, hogy megvigasztalja juhait. Látni fogjuk a sebhelyeket, amelyek azt a pillanatot jelzik, amikor Ő életét adta értünk, hogy szenvedéseink, csalódásaink és szívfájdalmaink örökre eltűnjenek. És akkor senkinek sem jut majd eszébe megkérdőjelezni Isten jó szívét. Soha többé.

Forrás: Boundless

Ujhelyi Dóra