Apa hívő, templomba járó ember volt, de nem különösebben vallásos. Évente kétszer, karácsony és húsvét előtt meggyónt, megáldozott, de (vagy inkább és?) nem volt vasárnap, hogy kihagyta volna a misét. Nem sokat elmélkedett elvont teológiai kérdéseken, és az egyház misztériuma sem foglalkoztatta különösebben, elég világosan látta tagjainak és vezetőinek gyengeségeit (is…), de – realista ember lévén – nem volt elragadtatva saját magától sem. Amikor a ferences gimnáziumba kerültem, akkor beszélt is nekem erről, hogy bár gyarló a megvalósítás, de nemes a cél, meg ilyesmiket. És hogy mindig csak annyiban lehet jogos a kritikám, amennyiben legalább hasonló mértékű önkritikával párosul. Amikor aztán huszonegy évesen – közel ötven évvel ezelőtt – újságíróként a katolikus egyházban kezdtem dolgozni, még mélyebben beszélgettünk el ezekről a kérdésekről. Azóta is igyekszem megkülönböztetni a reményt az illúziótól, a gyarló, bűnös embert a megátalkodott cinikustól. Azóta tudom, hogy nem az az igazi romlás, ha életünk gyakorlata alatta marad az elveinknek, hanem ha az elveinket leszállítjuk mindennapi életünk színvonalára. Szóval egész életre szóló életfontosságú dolgokat tanultam Apától…
Amit az élet mélyebb titkairól tudott, azt nemcsak a saját személyes hite és vallásossága tanította neki – hanem a többieké is. Nincs ebben semmi rendkívüli… Mások tudása alapozza meg a tudásunkat – amint például az övé az enyémet –, mások bölcsessége a fundamentum, amelyre a magunké épül(het). Ugyanígy a mások hite alapozza és egészíti ki a miénket. Abban, hogy Apa tisztességes, katolikus magyar ember volt, nemcsak a saját személyes hite játszott szerepet, hanem másoké: szüleié, környezetéé is. Ez is nagyszerű példája annak, hogy a hit, a vallás mennyire nem magánügy. Mások embersége, tisztessége és tisztasága erősít mindannyiunkat. Nem is csak közvetlenül: személyes példaként, hanem némelykor egészen általános értelemben, majdnem személytelenül is, mintegy a világ rendjét sugározva, mint valami jótékony háttérsugárzás. Észre kell vennem, hogy bizony a saját életem is igazolja ezt a tételt: tudásom, hitem, emberségem hiányosságait kipótolják mások: a feleségem, a gyerekeim, a barátaim – néha még az ellenségeim is. Pár héttel a halála előtt – több mint negyven éve – Apa felidézett egy régi történetet. Amikor egy megbízható, hűséges rosszakarója egyszer csak (váratlanul és minden érdek nélkül) segített rajta. – Ezzel élete legvégén Apa még egy leckét adott nekem arról, hogy az ellenségünkről sem lehet végérvényes ítéletünk. – Apa nem mondta, de nekem most eszembe jut: annak a régi rosszakarónak talán ő jelentette azt a bizonyos „környezetet”, ő maga is része volt annak a háttérnek, amely akkor hatott a viselkedésére: embersége akkor kipótolt valamit abban a másik emberben…
Lehet, hogy valahogy így működik az a bizonyos emberi háttérsugárzás…?
És hogy ez a gondolat most elindulhatott bennem, abban is segített Apa, hiszen mindez akkor jutott eszembe, amikor használatba vettem új előjegyzési naptáramat, és megjelöltem benne január végi születésnapját. Százkilenc éves volna, ha élne. Ha élne? De hát él! – hiszen hat, sugároz, éltet…
Kipke Tamás
Kommentáld!