Érdemes meghalni! – ezzel a mondattal lepte meg szentbeszédében egy pesti plébános a híveit. Ezután kis hatásszünetet tartott. Majd kezdeti megrökönyödésüket így oldotta fel: – Azért érdemes meghalni, mert a halál kaput nyit egy sokkal jobb, boldogítóbb világra. Ott örökre együtt fogunk élni a ragyogó Istennel, Jézussal és átköltözött drága szeretteinkkel.

Koltay Róbert egyik filmjének – melynek főszerepét ő maga alakítja – a címe: „Sose halunk meg”. Mégis, a film végére meghal a főszereplő. De valóban meghalhat egy ember? Mi, keresztények, azt valljuk, hogy nem. Ha egy ember világra születik, már soha többé nem halhat meg. Az ember halhatatlan. Miután szíve megszűnik dobogni, a halál küszöbét átlépve tovább él egy másik világban. Ez a világ várja azokat is, akik nem hisznek benne.

Sírfeliratokon olvasható: „Emléked örökké élni fog.” Ez lehet ugyan szívszorító, de mégiscsak valótlan, megmosolyogtató. Halottaink emléke felerősödik november első napjaiban, de aztán az évek hosszú során egyre halványul. Te mit tudsz a dédszüleidről, netán az ükszüleidről? (Legtöbben semmit sem tudunk). Nos, rólad sem fognak többet tudni déd-, ill. ükunokáid. Mert az az igazság, hogy ha meghalsz, még néhány évig, évtizedig emlékeznek rád. Halottak napján kijönnek sírodhoz, amit rendbe hoztak. Aztán azok is meghalnak, akik sírodat egy darabig gondozzák és emlékeznek rád. No, és ha ezek is meghalnak, akkor te is végképp eltűnsz a feledés homályában. Ha csak nem leszel híres ember, akkor mindenki elfeled. Csak egyvalaki nem feled el!

Az emberiség számontart „halhatatlanokat”. Ezek az emberek azért azok, mert mint szellem- és lélekóriások kiemelkedtek az átlagemberek közül. Valami szédületesen nagyot alkottak pl. Michelangelo, Mozart, a mi Petőfink, aki ezt írta egyik versében édesanyjához: „Költő fiadnak emléke soká, örökkön él!” Vagy az Istenhez oly közel kerülő, már a „szférák zenéjét” is meghalló Assisi Szent Ferenc, aztán a jóságot sugárzó Teréz anya stb. Rájuk a népek hosszú századokon, évezredeken át emlékeznek. De a többség milyen halhatatlanságra számíthat? Vajon az a sok milliárd ember, aki már élt a földön és élni fog a jövőben, miféle halhatatlanságra számíthat? Ki emlékezik rájuk, ki tartja számon őket, ki törődik velük? Hisszük, hogy a Jóisten nagy jóságában nekik is készített halhatatlanságot, halál utáni örök életet – Fia keresztje által. Így életünknek nem pont van a végén, mert „folyt. köv”, azaz folytatása következik. A végtelenségig.

Eszünk is azt mondja, hogy Isten szeretetét kérdőjelezné meg az, hogy az öntudat magaslatára emeli az embert, majd a semmibe ejti vissza. Akkor nekünk, embereknek még roszszabb, mint Panka kutyámnak, mert ő legalább nem tudja, hogy végérvényesen meg kell halnia. Ha Isten a halál után hagyna minket megszűnni, akkor mondhatnánk, hogy Isten cinikus. Csak szórakozott velünk. Vagy miért oltotta belénk a halhatatlanság utáni vágyat? Különösen csúnyán becsapná azokat, akik az életből csak a rövidebbet húzták. Akkor mi értelme volt a mindenkin segíteni kész barátom ráktól való szörnyű szenvedésének? Nemde inkább gonosznak tarthatnák és nem Jóistennek a Mennyei Atyát azok a moszuli lakosok, akiket Irakban élő pajzsnak használták a dzsihadisták? Vagy azok a földrengés sújtotta olasz lakosok, akikre nemrégen rádőlt a házuk, vagy minden anyagi értékük odaveszett. És még sorolhatnám ezeket, melyek ugyan emberileg nézve fájdalmas szemrehányást válthatnak ki belőlünk Isten felé, de mi hisszük, hogy a túlvilágon minden rendeződik. Ott Isten a legszörnyűbb és meg nem magyarázható tragédiákra is meg tudja adni a választ, a magyarázatot. Isten a túlvilágon kárpótolni, rendezni fogja azok életét, akik itt a földön tragédiát szenvedtek. Ott kiegyenlítődnek a dolgok, a sorsok.

Végül még egyről nem szabad megfeledkeznünk. Ha nincs élet a halál után, ha nincs mennyország, melynek ajtaját Jézus nyitotta meg a kereszten, akkor még kevésbé értenénk meg küldetését, kínhalálát és föltámadását, ha nem részesítene minket a drága vérén szerzett örök életben. Mert akkor kár volt, értelmetlen volt neki ennyi tengermélységű és hegymagasságú szenvedésen átmenni.

Ó, milyen rossz is lenne, ha nem lenne igaz az említett film címe, hogy „Sose halunk meg!”

Pribitek László plébános