Christian Smith, a Notre Dame Egyetem szociológusa évtizedeket töltött a fiatalok és a vallás viszonyának kutatásával. Meglepő dolgokat talált.

Nem mondhatjuk másképp: Válságos a helyzet, katolikusok hagyják el az egyházat. Valahogyan, valahol menet közben a hit továbbadása a következő generációnak tömegesen kudarcot vallott. Katolikusok rekord sebességgel hagyják el szüleik és nagyszüleik hitét.

A katolicizmus az áttérések következtében nagyobb veszteséget szenvedett el az Egyesült Államokban, mint bármely más felekezet. Összességében az USA felnőtt lakosságának 13 %-a volt korábban katolikus, akik úgy nyilatkoztak, hogy a hitben nevelkedtek, de ma „nem vallásos”-ként, protestánsként vagy más vallás követőiként azonosítják magukat. Ezzel szemben 2%-ot tesz ki azoknak a száma, akik – bár más vallásban, vagy hit nélkül nevelkedtek – áttértek a katolikus hitre. Ez azt jelenti, hogy az USA-ban minden 6,5 volt katolikusra jut 1, aki áttért a katolikus hitre.

Sok elmélet van arról, hogy miért hagyják el a fiatalok az egyházat. Van, aki úgy gondolja, sokkal modernebb megközelítésre lenne szükség; mások úgy vélik, a hagyományos gyakorlatokban rejlik a megoldás. De mit mondanak az empirikus adatok? Mit találtak a kutatók, mi hozhatna valódi fordulatot a hit továbbadásában a következő generációnak?

Christian Smith, a Notre Dame Egyetem szociológusa életpályáját annak szentelte, hogy a fiatalok vallásos hitét kutassa. Legújabb könyve – A hit továbbadása: hogyan örökítik át a szülők vallásos hitüket a következő generációnak – kimondottan a vallás intergenerációs átadásával foglalkozik.

„Régóta érdekel, milyen szerepet tölt be a vallás a modern társadalomban, beleértve a család és a vallás viszonyát, valamint a felnövő fiatalok spirituális életét”, mondta Smith az Aleteia-nak adott interjúban.

Smith még 2000-ben kezdte kutatni a vallást serdülőkorúak körében. Az a munka azonban még messzebbre vezette.

„Amit abból a munkából tanultam, és nagyon meglepett, az az volt, hogy milyen nagy befolyásuk van a szülőknek a gyerekek vallásos életének formálására, még tinédzser korukban, vagy a húszas éveikben is”, mondta Smith. Ez arra ösztönözte, hogy a vallásos szülőket is vizsgálja, és azt, hogyan adják át hitüket gyermekeiknek.

Ő és kutatócsoportja nem csak katolikus, hanem sok különböző felekezethez tartozó szülőt vizsgáltak. Meglepetésükre alapvető hasonlóságokat találtak a különböző vallású szülőknél.

„Arra számítottunk, hogy sok különböző kulturális modellt találunk majd, de meglepődtünk, hogy milyen hasonlóan beszélnek a szülők, függetlenül a vallásuktól, vagy kulturális hátterüktől”, mondta. Sikerült felfednie néhány megdöbbentő információt arról, hogy hogyan adják tovább a szülők vallásos hitüket gyermekeiknek.

Ha Önt is érdekli, mi a legfontosabb a hit továbbadásában, érdemes tudni a következőket:

Vannak szülők, akik azt gondolják, hogy gyermekük minden szükségeset megkap, ha olyan iskolába, osztályba, vagy táborba jár, amely a vallásukhoz kapcsolódik. Sajnálatos módon ez nem így van.

“A szülők ne gondolják, hogy ezek a dolgok helyettesíthetik azt, amit nekik kellene otthon csinálniuk”, mondta Smith. „A legtöbb esetben a vallásos nevelés otthon történik, nem pedig a gyülekezetekben.”

A legjobb esetben az olyan dolgok, mint például a missziós munka, a közösségi szolgálat, vagy az ifjúsági csoportban való részvétel, csak megerősítik a szülők otthoni gyakorlatát. Elmélyíthetik, amit a szülők tesznek, de nem helyettesíthetik a szülői példát.

Lehet, hogy ez rossz hír, de sok pozitívuma is van. A szülők gyakran aggódnak azon, hogy gyerekeik, különösen a kamaszok semmibe veszik az általuk nyújtott példát. Kiderült, hogy egyáltalán nem így van.

“A szülőknek azt kell érezniük, hogy van erejük és felhatalmazásuk gyermekeik formálásához, nem pedig azt, hogy a szerepük fontossága egyre csökken, ahogy a gyerekek nőnek”, mondta Smith. „A szülőknek kell eldönteniük, milyen családdá akarnak válni, és ezt kell a gyakorlatba átültetniük.”

Ha a gyerekek azt látják, hogy szüleik örömet és értelmet találnak a vallásgyakorlásban, akkor ők is ezt fogják keresni. Egész egyszerű: ha a hitedet a gyermeked előtt gyakorlod, az a leghatékonyabb dolog, amit tehetsz.

“Ha a szülőknek a hit gyakorlása öröm, és éltető, az segít”, mondta Smith.

Amikor együtt imádkozik a család, amikor a gyermek látja szüleit imádkozni, ha együtt olvassák a szentírást, ha hálát adnak Istennek azért, amit a családnak ad, az mélyen hat a gyermekekre. A szülők szavaikkal és cselekedeteikkel megmutathatják, hogy a hitüket mindig gyakorolják, nem csak vasárnap, vagy az egyházi ünnepeken.

Mindebből a plébániák és az iskolák is tanulhatnak: Vonják be a szülőket a vallásos nevelésbe. Vannak, akik „családi hitépítés” modellt alkalmaznak, és hosszú távon valószínűleg ez a leghatékonyabb módszer.

A pszichológiai kutatások 4 fő nevelési stílust különböztetnek meg: tekintélyelvű (hideg-korlátozó), következetes (meleg-korlátozó), megengedő (meleg-engedékeny) és elhanyagoló (hideg-engedékeny). A következetes szülők gyermekei a legeredményesebbek hosszú távon. Ez a fajta nevelés meleg, szerető kapcsolatokat jelent, ugyanakkor szigorú határokat szab, és következetes fegyelem jellemzi.

Úgy tűnik, a következetes szülőknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy hitüket sikeresen adják át gyermekeiknek. „Nagyon fontos, hogy a szülők szabályokat alkossanak, követelményeket és elvárásokat támasszanak, ugyanakkor meleg, közeli kapcsolatban legyenek gyermekeikkel. Ebben a szülő-gyermek kapcsolatban a gyerekek nagy valószínűséggel tisztelik a szüleiket, kedvükben akarnak járni, és követni akarják őket”, mondta Smith.

Ugyanez az eredmény figyelhető meg minden felekezetnél, sőt ott is, ahol nem tartoznak egyik felekezethez sem. „Mindez igaz az ateista szülőkre is. A jó, kötődő kapcsolat általános hatása az, hogy a gyermek tiszteli szüleit.”

„Ha a templom olyan hely, ahol a gyerekeknek barátaik vannak, ahol olyan felnőttek vannak, akiket ismernek és szeretnek, ha érdekes, és más emberekkel kapcsolatot ápolhatnak, kialakul belső motivációjuk, és nem a szülőknek kell elvonszolniuk magukkal őket”, mondta. „Ha ez a motiváció személyessé és belsővé válik, akkor egyre inkább törekednek majd arra, hogy kapcsolatban maradjanak az egyházzal.”

Ezt az internalizációs folyamatot a szülők közvetett módon bátoríthatják azzal, ha körülveszik gyermekeiket más támogató hatásokkal is. Ahogy a gyermekek idősebbek lesznek, a szüleik mellett kortársaiknak és más felnőtteknek egyre nagyobb befolyásuk lesz rájuk. Ez az az időszak, amikor a szülők szerepe a becsatornázás lesz – ahogyan Smith kifejezi. Bár a szülői befolyással összehasonlítva a nem-szülői hatások halványabbak, mégis fontos jelentőségük van.

Így ír a First Things (Első dolgok) c. folyóiratban:

A vallásszociológusok ezt vallásos „becsatornázásnak” nevezik. Az elgondolás az, hogy a szülők olyan foglalatosságok és kapcsolatok felé terelik gyermekeiket, amelyek megerősítik – de nem helyettesítik – az ő sokkal direktebb szülői befolyásukat. A „becsatornázás” azt jelenti, hogy gyengéden noszogatják, vezetgetik gyermekeiket a „helyes” vallásos irányba. A jó „becsatornázás” céltudatos, sőt stratégiai fontosságú, ugyanakkor nem kontrolláló vagy lehengerlő. Lehetőségeket teremt, megismertet másokkal, bátorítja a részvételt. Nem kényszerítéssel vagy vesztegetéssel vezeti be a gyermeket a vallásba.

 A vallásos „becsatornázás” célja az, hogy a gyermek magáévá tegye a hitet, az belsővé váljon, és hívőként azonosítsa magát. Ha ez a folyamat hatékony, akkor a gyermek a felnőtté válás közeledtével inkább úgy tekint majd magára, mint aki hisz és gyakorolja a hitét, nem pedig mint olyan valakire, aki (vakon) követi szüleit.

A kutatás szerint a „becsatornázás” hatásai közül a vallásos közösségben a legfontosabbak azok a felnőttek, akik nem a családhoz tartoznak, de jól ismerik a gyermeket, és a felületes csevegésen kívül be tudják őt vonni komoly témák megbeszélésébe is. Minél több ilyen felnőtt van jelen, annál inkább lehet a templomot, a gyülekezeti házat, a zsinagógát vagy a mecsetet valódi közösségként, szinte egy tágabb családként megélni, ami már magában is erős kötőerőt jelent.

Másképp megfogalmazva Smith így mondta: „Engedd, hogy a vallás fontos legyen a gyermeked saját életében.”

Egy barátságos és befogadó vallásos közösség talán kevésbé fontos a kisebb gyermekeknek, akik szüleiken kívül más felnőttekről nem nagyon vesznek tudomást.  A kamaszok és a fiatal felnőttek számára azonban egyre nagyobb jelentőséggel bír. Nagyban segíti, hogy a gyermek megmaradjon a katolikus hitben, ha úgy nő fel, hogy jó felnőtt példa és támogató kortárs közösség veszi őt körül.

Mindez csak ízelítő abból a lenyűgöző kutatásból, melyet Smith és szerzőtársa, Amy Adamczyk megosztott a Handing Down the Faith (A hit továbbadása) c. munkában. Alapvető mű mindazok számára, akik a következő generáció katolikusainak nevelésében érdekeltek.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia