Valami különös
szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden
fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek
megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai
melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra
halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a
sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.
A két gólyánk is elment. Szent
István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak
álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A
fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak
akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy
tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig
visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak
fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi
hazájuk?...
Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz
fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából
ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi
szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes
érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
Ahogy
ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a
húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a
kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé.
Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem
őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Kommentáld!