Testvéreim! A vértanúk ünnepei nemcsak a dicsőségről beszélnek – melyben azok részesültek, akik életüket adták az Úr Krisztusért –, hanem istenfélelemre is nevelnek. Akkor is, ha kicsi gyerekekről van szó, vagy fiatal lányokról, fiúkról, akkor is, ha olyan meglett, az öregkor határán élő emberekről, mint ez a két ma ünnepelt szent, Fisher János püspök és Morus Tamás.

Mind a kettő végigharcolta már az életét. Az egyik püspök, a másik a király után a második ember. Látták, hogy a hatalom, meg a gazdagság, meg a diadallal záródó harcok hogyan is zajlanak ebben az életben. És akkor írják az 1533-34-35-ös éveket Angliában, és kiderül, hogy a király valahol elvesztette az igazsággal való kapcsolatát. Azt hiszi, hogy mivel ő az ország ura – élet és halál fölött parancsolhat, neki az Úr törvénye fölött is hatalma van. Válik. Megunta a feleségét, más asszony kell neki. Kiderül, hogy az alattvalóinak a zöme félelemből vagy érdekből, így vagy úgy, meghajlik a királyi akarat előtt a parlamentben is, a parlamenten kívül is. Csak néhányan akadnak, akik mernek szembeszegülni a királyi akarattal és merik megvallani: „Felség, amire készül, rossz! Nem szabad. Az érvényes, szentségi házasság fölbonthatatlan.” Ez az, ami az életébe került a püspöknek is, a miniszterelnöknek is.

Ilyen sorsokat látva az Egyház hálát ad a kegyelemért, mely bármely életkorban erőt tud adni ahhoz, hogy az ember ragaszkodni merjen az igazsághoz, akár az élete árán is. Ugyanakkor fölébred az istenfélelem is: „Jaj, Istenem, ha én hasonló helyzetbe, kísértésbe kerülnék, vajon mi történnék velem? Merném-e, tudnám-e vállalni azt, hogy én a megfeszített Krisztushoz tartozom?”

Ezért mondják a szentek, hogy az Úr Jézusnak a pere csak elkezdődött, de nem zárult le. És aki igazán hívő életet él, az előbb-utóbb kerül olyan helyzetbe, hogy megkérdezik tőle: „Te hova, kikhez tartozol? A vádlók közé-e, akik megcsúfolják, ostorozzák, tövissel koronázzák és keresztre juttatják a megváltó Krisztust? Vagy netalán Őhozzá tartozol, a Megváltóhoz?!”

Ezért imádkozunk mi a Miatyánkban úgy, hogy: „Miatyánk, ne vígy minket a kísértésbe!” Mert egyikünk sem tudja önmagáról, hogy ha élesre fordul a helyzet, vajon hogyan döntenénk? Illetve egy reménye van a léleknek, ha hallgat a szentekre és tanul tőlük. Ha engedi, hogy a vértanúk beszéljenek arról, hogyan is van az, hogy az élet meg az igazság összetartozik, e kettő egy, s a többi, minden más elmúlik. És enged a kegyelemnek az apróságokban. Azokban a kicsi, lelkiismereti kérdésekben, amiről senki más nem tud, csak az ember maga. Ha apróságokban törekszünk a hűségre, próbálunk kitartani a kísértésben az Úr Krisztus mellett, akkor reménykedhetünk abban, hogy ha komolyra fordulna a dolog és nagy kérdésekről kellene vallani, tudnánk az Úr Krisztus mellett dönteni. Tudjuk Őt választani. Ahogyan manapság szokták mondani: tudunk tanúságot tenni Ő mellette. De ennek a tanúságnak mindig az a következménye, hogy osztoznunk kell a megfeszített Krisztus sorsában.

Imádkozzon értünk ez a két szent vértanú, hogy a kicsinyekben is, a nagy dolgokban is tudjunk hűségesek lenni, s főleg a kísértések órájában jusson eszünkbe: most van a perc, amikor döntenem kell, valóban a megfeszített Krisztushoz akarok-e tartozni? Amen.