EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon.
Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok! (Mk 13,33-37)

Aquinói Szent Tamás élete végén egy megrendítő látomásban részesült: az addig kutatott isteni titkok mélyen megérintették, és eldöntötte, hogy többet egyetlen sort sem ír. A – különben igen termékeny és mély – gondolkodó addigi munkáját szalmának nevezte, és az isteni látomás tükrében már nem látta értelmét annak, hogy további értekezéseket vessen papírra. Sokan úgy vélik, hogy ez is jelzi, mennyire haszontalan dolog az értelmünket meghaladó titkokkal foglalkozni. Szent Tamás látomása nem arra tanít, hogy bármit is teszünk életünkben, az értékét és értelmét veszíti. Ma is sokan olvassák a műveit, ma is sokan hivatkoznak rá, és sokakat segít abban, hogy mélyebben lássanak-tájékozódjanak a világban. De Szent Tamás fénye ma már másként világít. Talán ezt tanítja a nagy mester látomása: mindegy, mekkora rendszert építünk, mindegy, mekkora örökséget hagyunk magunk után – a történelem folyamán ez átalakul, adott esetben elavul, elveszíti frissességét, és – nem kevés esetben – teljesen értéktelenné válik. A jövőre való tekintettel minden viszonylagos. A jövő, a történelem utánunk következő korszakai meghazudtolják, felülírják, kijavítják vagy épp lerombolják, amit mi oly gondosan fölépítettünk, amire mi a jelenben annyira büszkék vagyunk.

Ha így tekintünk a jövőre, marad egy adag keserűség a szánkban. Tényleg mindaz, amit mi teszünk – csak szalma lenne? Honnan tudhatjuk meg már most, hogy jó irányba mutatnak tetteink? Hogy munkásságunk azt a megígért Isten országát építik, amelynek beköszöntét Jézus életében meghirdette, amiről azt mondta, hogy már jelen van és hatékony, de amelynek teljességét csupán remélni tudjuk.

A keresztény ember jövője nem evilági jövő. Mi új eget és új földet várunk. Valami olyannak a megvalósulását, amelyet saját erőnkből nem vagyunk képesek létrehozni. Jövőnk, célunk Isten kezében van. De itt és most nagyon nehezen tudnánk meghatározni, hogy előre, a jövőnk felé haladunk-e vagy sem. Egyetlen bizalmunk abban lehet, hogy Isten mindenhatósága beteljesíti a jövőt még akkor is, ha mi ellene dolgozunk.

Jézus korában már kialakultak olyan irányzatok, amelyek úgy vélték, tudják, hogyan valósul meg Isten országa. A farizeusok erős meggyőződéssel hittek abban, hogy törvénytiszteletük, saját erőfeszítéseik elhozzák az új világot. A zelóták velük ellentétben inkább erőszakos cselekedetekkel próbálták volna a földre lehozni a jövőt. Jézus tanítása mindkét fél törekvéseit kiábrándította: az Isten országa olyan, mint a mag: nem lehet siettetni a megvalósulását, nem lehet eredményeket elérni a tiszta aktivizmussal, hiszen a mag éjszaka is fejlődik, akkor is, amikor épp senki sem figyel rá. A magban rejlő erők és lehetőségek nagyjából tőlünk függetlenül bontakoznak ki. Ilyen Isten országa is.

De lenne mégis, ami alapján meg tudnánk mondani, hogy életünk ezen a nyomon jár-e? Talán ha azt kérdezzük: növekszik-e a szeretet környezetemben? Sikerül-e megoldani a konfliktusokat? Nagyobb-e a tere a szabadságnak, az igazságosságnak munkám által? A nyolc boldogság szellemében sikerül-e élnem?

Jézus az első adventi vasárnap az éberségre hív bennünket. Ez az éberség Isten beköszönő országának (elő)jeleit hivatott figyelni. Ha életem segíti annak az országnak a megvalósulását, akkor jó uton haladok.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2020/48. számában.