„Még öregkorukban is gyümölcsöt teremnek” (Zsolt 92:15)

Kedves barátaim,

„Még öregkorukban is gyümölcsöt teremnek.” (Zsolt 92:15). A Zsoltárosnak ez a mondata örömhír, igazi „evangélium”, amelyet mindenkinek hirdethetünk a Nagyszülők és Idősek második Világnapján. Ellentétben állnak azzal, amit a világ erről az életszakaszról gondol, de azzal a komor lemondó hozzáállással is, amelyet néhányunk, idősek, a jövővel szemben kevés elvárással táplálunk.

Sokan félnek az időskortól. Egyfajta betegségnek tekintik, amellyel a legjobb elkerülni az érintkezést. Úgy gondolják, hogy az idősek nem az ő gondjuk, ezért el kell őket különíteni, esetleg otthonokba vagy olyan helyekre, ahol gondoskodni tudnak róluk, hogy ne kelljen foglalkozniuk a problémáikkal. Ez a „eldobás-kultúra” gondolkodásmódja, ami arra késztet bennünket, hogy mi, akiket nem érintenek gyengeségeik, valamiféleképpen elkülönüljünk a szegényektől és kiszolgáltatottaktól, és elhatárolódunk „tőlük” és a gondjaiktól. A Szentírás másként látja a dolgokat. A hosszú élet – így tanítja a Biblia – áldás, és az idősek nem kitaszítottak, akiket el kell kerülni, hanem a bőséges élettel megajándékozó Isten jóságának élő jelei. Áldott az a ház, ahol idős ember lakik! Áldott az a család, amely tiszteli az időseket!

Az öregség az élet olyan időszaka, amelyet még azok sem értünk meg könnyen, akik már átéljük. Annak ellenére, hogy ez végül az idő múlásával jön, senki sem készít fel bennünket az öregségre, és néha úgy tűnik, váratlanul ér minket. A fejlettebb társadalmak nagy összegeket költenek erre az életszakaszra anélkül, hogy valóban segítenének az embereknek megérteni és értékelni ezt; egészségügyi ellátási terveket kínálnak az időseknek, de arra nem adnak terveket, hogy az élet teljességét megéljék ebben a korban. [1] Ez megnehezíti a jövőbe való tekintést és annak eldöntését, hogy milyen irányba induljunk el. Egyrészt kísértésbe esünk, hogy elrejtsük a ráncainkat, és úgy teszünk, mintha örökké fiatalok maradnánk, másrészt pedig azt képzeljük, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk, az az, hogy várjuk az időnk eltelését, és morcosan azt gondoljuk, hogy „még mindig nem tudjuk meghozni a gyümölcsünket”.

A nyugdíjas évek és a felnőtt gyermekek miatt sok minden, ami korábban lefoglalta az időnket és az energiánkat, már nem válik annyira sürgetővé. Az a felismerés, hogy az erőnk gyengül, vagy a betegségünk kezdete alááshatja a biztonságunkat. A világ gyors tempója – amellyel nehezen tudunk lépést tartani – úgy tűnik, nem hagy más lehetőséget, mint hogy hallgatólagosan elfogadjuk azt a gondolatot, hogy haszontalanok vagyunk. Mondhatjuk a zsoltáros szívből jövő imájával összecsengve: „Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy!” (Zsolt 71:9).

Mégis ugyanez a zsoltár – amely arról elmélkedik, hogy az Úr jelen volt életünk minden szakaszában – a reménységben való kitartásra buzdít. Az öregség és a fehér haj mellett Isten továbbra is az élet ajándékát adja nekünk, és megóv minket attól, hogy legyőzzen bennünket a gonosz. Ha bízunk benne, akkor erőt találunk ahhoz, hogy továbbra is dicsérjük (vö. 14-20. v.). Majd meglátjuk, hogy az öregedés több, mint a test természetes hanyatlása vagy az idő elkerülhetetlen múlása, inkább a hosszú élet ajándéka. Az öregedés nem büntetés, hanem áldás!

Ezért vigyáznunk kell magunkra, és aktívnak kell maradnunk időskorunkban is. Ez lelki szempontból is igaz: művelnünk kell belső életünket Isten igéjének szorgalmas olvasása, napi imádság, a szentségek vétele és a liturgián való részvétel által. Az Istennel való kapcsolatunk mellett a másokkal való kapcsolatunkat is ápolnunk kell: mindenekelőtt szeretetteljes törődést tanúsítva családunk, gyermekeink és unokáink iránt, de a szegények és szenvedők iránt is, gyakorlati segítségünkkel és imáinkkal állva mellettük. Ezek segítenek abban, hogy ne puszta szemlélőknek érezzük magunkat, akik a verandán ülve vagy az ablakunkból kinézve, figyeljük az élet zajlását körülöttünk. Ehelyett meg kell tanulnunk mindenhol felismerni az Úr jelenlétét. [2] Mint „zöldellő olajfák Isten hajlékában” (vö. Zsolt 52,10), áldássá válhatunk a mellettünk élők számára.

Az időskor nem annak az ideje, hogy feladjuk és a vitorlákat leeresszük, hanem a maradandó gyümölcstermés időszaka: új küldetés vár ránk, és arra int, hogy a jövőbe tekintsünk. „A köztünk lévő időseknek a bennünket emberré tevő, minket körülvevő aggodalmak, gondolatok és érzelmek iránti különleges érzékenységének ismét sokunk hivatásává kell válnia. Ez lenne a fiatal generációk iránti szeretetünk jele”. [3] Ez lenne a mi saját hozzájárulásunk a gyengédség forradalmához, [4] egy spirituális és erőszakmentes forradalomhoz, amelyben arra buzdítalak benneteket, kedves nagyszülők és idősek, hogy vállaljatok aktív szerepet.

Világunk a megpróbáltatások és próbatételek időszakán megy keresztül, kezdve a világjárvány hirtelen, erőszakos kitörésével, majd egy háborúval, amely globális szinten károsítja a békét és a fejlődést. Az sem véletlen, hogy a háború akkor tér vissza Európába, amikor a múlt században azt átélt nemzedék kihalóban van. Ezek a nagy válságok azzal fenyegetnek, hogy elaltatnak bennünket más „járványok” és az erőszak egyéb széles körben elterjedt formái, amelyek az emberiséget és közös otthonunkat fenyegetik.

Mindez arra mutat rá, hogy a szíveket megbékítő mélyreható változásra, megtérésre van szükség, amely arra indít bennünket, hogy másokat a testvéreinknek tekintsünk. Nekünk, nagyszülőknek és időseknek nagy a felelősségünk: meg kell tanítanunk korunk férfiait és nőit arra, hogy ugyanolyan megértő és szerető tekintettel tekintsenek másokra, mint amilyennel mi a saját unokáinkra. A mi ember voltunk is erősödik a másokkal való törődés által, és most olyan életmód tanítói lehetünk, amely békés és figyelmes a leginkább rászorulók iránt. Ezt a hozzáállást összetéveszthető a gyengeséggel vagy a lemondással, de a szelídek öröklik a földet, nem pedig az agresszívek és a durvák (vö. Mt 5,5 ).

Az egyik gyümölcs, amelyre hivatottak vagyunk, a világ védelme. „Nagyszüleink a karjukban tartottak és a térdükön hordoztak bennünket”; [5] itt az ideje, hogy a térdünkön hordozzuk – gyakorlati segítség vagy csupán imáinkkal – nemcsak a saját unokáinkat, hanem azt a sok rémült unokát is, akikkel még nem találkoztunk, és akik esetleg a háború elől menekülnek vagy annak következményeitől szenvednek. Öleljük a szívünkre – mint Szent József, aki szerető és figyelmes apa volt – Ukrajna, Afganisztán, Dél-Szudán kicsinyeit…

Sokan közülünk eljutottunk a bölcs és alázatos felismeréséig, amire világunknak nagy szüksége van: annak a belátására, hogy nem csak magunk vagyunk üdvözítve, és a boldogság olyan kenyér, amelyből közösen szelünk. Tegyünk erről tanúbizonyságot azok előtt, akik tévesen úgy gondolják, hogy a konfliktusban találhatják meg a személyes kiteljesedést és sikert. Mindenki, még közülünk a leggyengébb is megteheti ezt. Már maga az a tény, hogy hagyjuk, hogy gondoskodjanak rólunk – gyakran más országokból érkezők –, önmagában is azt üzeni, hogy békében élni nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.

Kedves nagyszülők, kedves idősek, arra vagyunk hivatva, hogy a gyengédség forradalmának kézművesei legyünk világunkban! Tegyük ezt úgy, hogy megtanuljuk egyre gyakrabban és jobban használni a rendelkezésünkre álló legértékesebb eszközt, sőt, a korunknak leginkább megfelelő eszközt: az imát. „Váljunk mi is mintegy az imádság költőivé: fejlesszük ki az érzékünket a saját szavaink megtalálására, vegyük újra elő az Isten igéje által tanítottakat.” [6] Bizalommal teli imánk nagyon sokat tehet: kísérheti a szenvedők fájdalomkiáltását, és segíthet megváltoztatni a szíveket. Mi lehetünk „egy nagy lelki szentély kitartó „kórusa”, ahol a könyörgő imák és a dicsérő énekek tartják fenn az élet terén fáradozó és küzdő közösséget”. [7]

A Nagyszülők és Idősek Világnapja alkalom arra, hogy ismét örömmel hirdessem, hogy az Egyház mindazokkal együtt szeretne ünnepelni, akiket az Úr – a Biblia szavaival élve – „eltöltött napokkal”. Ünnepeljünk együtt! Arra kérlek benneteket, hogy tegyétek ismertté ezt a napot plébániáitokban és közösségeitekben; kutassátok fel azokat az időseket, akik leginkább egyedül érzik magukat otthon vagy a lakóhelyükön, ahol élnek. Gondoskodjunk arról, hogy ezen a napon senki ne érezze magát egyedül. Ha számítunk egy látogatásra, az megváltoztathatja azokat a napokat, amikor azt gondoljuk, hogy nincs mire várnunk; a kezdeti találkozásból új barátság szövődhet. Az egyedül élő idősek meglátogatása az irgalmasság cselekedete korunkban!

Kérjük a Szűzanyát, a Gyengéd Szeretet Anyját, hogy tegyen mindannyiunkat a gyengédség forradalmának mestereivé, hogy együtt megszabadíthassuk a világot a magány és a háború démonától.

Mindannyiatokra és szeretteitekre áldásomat, közelségem és szeretetem biztosítékát küldöm. És arra kérlek benneteket, ne felejtsetek el imádkozni értem!

Róma, Lateráni Szent Jánosnál, 2022. május 3., Szent Fülöp és Jakab apostolok ünnepén

FERENC

[1] Katekézis az időskorról – 1. Az idő kegyelme és az életkorok szövetsége (2022. február 23.).

[2] Katekézis az időskorról – 5. Hűség Isten látogatásához az eljövendő nemzedékért (2022. március 30.).

[3] Katekézis az időskorról – 3. Az öregek, a gondtalan ifjúság erőforrásai (2022. március 16.).

[4] Katekézis Szent Józsefről – 8. Szent József, a gyengéd atya (2022. január 19.).

[5] Homília a Nagyszülők és Idősek első Világnapja alkalmából tartott szentmisén (2021. július 25.).

[6] Katekézis a családról – 7. A nagyszülők (2015. március 11.).

[7] Ugyanott.