FERENC PÁPA ÜZENETE 2022. NAGYBÖJTJÉRE

Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk. Tehát amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel. (Gal 6:9-10)

Kedves Testvéreim!

A Nagyböjt kedvező időszak a személyes és közösségi megújulásra, hiszen Jézus Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti misztériumához vezet el bennünket. A 2022-es nagyböjti utunk során jól tesszük, ha elgondolkodunk Szent Pál Galatákhoz intézett buzdításán: „Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk. Tehát amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” (Gal 6:9-10)

1. Vetés és aratás

Ezekkel a szavakkal az apostol a Jézus számára oly kedves vetés és aratás képét idézi (vö. Mt 13). Szent Pál a kairósról beszél nekünk : a jóság vetésének alkalmas idejéről, a jövőbeli betakarításra való tekintettel. Mi ez az „alkalmas idő” a számunkra? A Nagyböjt minden bizonnyal egy ilyen alkalmas idő, de ilyen az egész létezésünk is, amelynek a Nagyböjt bizonyos értelemben képmása. [1] Életünkben túl gyakran a kapzsiság, a büszkeség, valamint a birtoklás, a felhalmozás és a fogyasztás vágya kerül fölénybe, amint azt az evangéliumi példázatban szereplő bolond ember története is mutatja, aki azt hitte, hogy az élete biztonságban van a pajtáiban bőségesen tárolt gabona és más javak miatt (vö. Lk 12:16-21). A Nagyböjt megtérésre, szemléletváltásra hív bennünket, hogy az élet igazságát és szépségét ne annyira a birtoklásban, hanem inkább az adakozásban, ne annyira a felhalmozásban, hanem inkább a jóság elvetésében és szétosztásában találjuk meg.

Az első, aki vet, maga Isten, aki rendkívül bőkezűen „folytatja a jóság bőséges magvainak elvetését emberi családunkban” (Fratelli Tutti , 54). A Nagyböjt idején arra kapunk meghívást, hogy válaszoljunk Isten ajándékára azáltal, hogy elfogadjuk az ő szavát, amely „élő és ható” (Zsid 4:12). Isten szavának rendszeres hallgatása nyitottá és engedelmessé tesz bennünket az Ő munkálkodása iránt (vö. Jak 1:21), és gyümölcsöt terem az életünkben. Ez nagy örömet okoz nekünk, de még inkább arra hív bennünket, hogy legyünk Isten munkatársai (vö. 1Kor 3:9). A jelen idő jó kihasználása által (vö. Ef 5:16) mi is elvethetjük a jóság magvait. Ezt a jóság elvetésére való felhívást ne tehernek, hanem kegyelemnek tekintsük, amely által a Teremtő azt kívánja, hogy tevékenyen egyesüljünk az ő saját bőkezű jóságával.

Mi a helyzet a betakarítással? Nem azért vetünk el magvakat, hogy arathassunk? Dehogynem! Szent Pál rámutat a vetés és az aratás szoros kapcsolatára, amikor ezt mondja: „Aki szűken vet, szűken is arat, s aki bőven vet, bőven arat.” (2Kor 9:6) De milyen termésről van szó? Az elvetett jóság első gyümölcse önmagunkban és mindennapi életünkben jelenik meg, akár apró jócselekedeteinkben is. Istenben a szeretet egyetlen cselekménye sem vész el, bármilyen kicsi is, és egyetlen „nagylelkű fáradozás” sem (vö. Evangelii Gaudium , 279). Ahogyan a fát gyümölcseiről ismerjük fel (vö. Mt 7:16, 20), úgy a jócselekedetekben gazdag élet is világosságot áraszt (vö. Mt.5:14-16), és Krisztus illatát viszi a világba (vö. 2Kor 2:15). Isten bűntől mentes szolgálata a megszentelődés gyümölcsét termi meg mindenki üdvösségéért (vö. Róm 6:22).

Valójában csak egy kis részét látjuk annak a terméséből, amit elvetettünk, hiszen az evangéliumi közmondás szerint „más vet és más arat” (Jn 4:37). Amikor mások javára vetünk, részesedünk Isten jótékony szeretetében: „Igazán nemes dolog reményünket az elvetett jóság magvainak rejtett erejébe helyezni, és ezáltal olyan folyamatokat elindítani, amelyeknek a gyümölcsét mások aratják le.” (Fratelli Tutti , 196). Ha jót vetünk mások javára, az megszabadít bennünket a szűkös önérdektől, tetteinket önzetlenséggel itatja át, és Isten jóságos terve csodálatos távlatának részévé tesz bennünket.

Isten igéje kitágítja és felemeli látásunkat: azt mondja nekünk, hogy az igazi aratás eszkatologikus, az utolsó, halhatatlan nap aratása. Életünk és tetteink érett gyümölcse az „örök életre való gyümölcs” ( Jn 4:36), „elfogyhatatlan kincs a mennyben” (Lk 12:33; 18:22). Jézus maga halála és feltámadása misztériumának szimbólumaként a földben a gyümölcsöt termés érdekében elhaló mag képét használja (vö. Jn 12:24); míg Szent Pál ugyanezt a képet használja testünk feltámadásáról: „Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.” (1Kor 15:42-44). A feltámadás reménye az a nagy világosság, amelyet a feltámadt Krisztus hoz a világba, mert „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.” (1Kor 15:19-20). Azok, akik bensőségesen egyesülnek vele a szeretetben „halálának hasonlóságában” (Róm 6:5), az örök életre való feltámadásában is egyesülnek vele (vö. Jn 5:29). „Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában.” (Mt 13:43)

2. „Ne fáradjunk bele a jócselekedetekbe”

Krisztus feltámadása az örök élet „nagy reménységével” élteti a földi reményeket, az üdvösség magvát ülteti el jelen korunkban (vö. XVI. BENEDEK, Spe Salvi , 3; 7). A szertefoszlott álmok miatti keserű csalódás, az előttünk álló kihívások miatti mélységes aggodalom és az erőforrásaink szegénysége miatti csüggedés arra a kísértésre vezethet minket, hogy az énközpontúságban és a mások szenvedése iránt való közömbösségben keressünk menedéket. Valójában még a legjobb erőforrásainknak is megvannak a maguk korlátai: „Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül.” (Iz 40:30). Pedig Isten „erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet. ... Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40:29,31). A nagyböjti időszak arra szólít fel bennünket, hogy hitünket és reményünket az Úrba helyezzük (vö. 1Pét 1:21), hiszen csak akkor tudunk megfelelni az apostol felhívásának: „Soha ne fáradjunk bele a jótettekbe” (Gal 6:9), ha tekintetünket a feltámadt Krisztusra szegezzük (vö. Zsid 12:2).

Ne fáradjunk bele az imádkozásba. Jézus arra tanított minket, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18:1). Imádkoznunk kell, mert szükségünk van Istenre. Veszélyes illúzió azt gondolni, hogy nincs szükségünk másra, mint önmagunkra. Ha a világjárvány saját személyes és társadalmi törékenységünk tudatát erősítette fel, akkor ez a nagyböjt engedje megtapasztalnunk az Istenbe vetett hit által nyújtott vigaszt, aki nélkül nem tudunk megmaradni (vö. Iz 7:9). Senki sem éri el egyedül az üdvösséget, hiszen mindannyian egy csónakban evezünk a történelem viharai közepette; [2] és bizonyos, hogy Isten nélkül senki sem jut el az üdvösségre, mert csak Jézus Krisztus húsvéti misztériuma győzedelmeskedik a halál sötét vizei felett. A hit nem kímél meg minket az élet terheitől és megpróbáltatásaitól, de lehetővé teszi, hogy Krisztusban Istennel egyesülve nézzünk szembe velük, azzal a nagy reménységgel, amely nem okoz csalódást, amelynek záloga az a szeretet, amelyet Isten a Szentlélek által a szívünkbe árasztott. (vö. Róm 5:1-5).

Ne fáradjunk bele a gonosznak az életünkből való kiirtásába. A testi böjt, amelyre a nagyböjt hív bennünket, erősítse meg lelkünket a bűn elleni küzdelemben. Ne fáradjunk bele a bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége által való bocsánatkérésbe, tudván, hogy Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba. [3]  Ne fáradjunk bele a vágyakozás elleni küzdelembe, ez önzésre és minden rosszra késztető gyengeség, és a történelem folyamán különféle módokat talál férfiak és nők bűnre csábítására (vö. Fratelli Tutti , 166). Az egyik ilyen a digitális médiától való függőség, amely elszegényíti az emberi kapcsolatokat. A nagyböjt kedvező időszak arra, hogy ellenálljunk ezeknek a kísértéseknek, és helyette az emberi kommunikáció összetettebb formáját ápoljuk (uo ., 43) „valódi találkozásokkal” ( uo . 50), szemtől szemben és személyesen.

Ne fáradjunk bele aktív szeretettel jót tenni felebarátainkkal. Ebben a Nagyböjtben örömteli adakozással gyakoroljuk az alamizsnálkodást (vö. 2Kor 9:7). Isten, aki „magot ad a magvetőnek és kenyeret eledelül” ( 2Kor 9:10), mindannyiunk számára lehetővé teszi, hogy ne csak táplálékunk legyen, hanem tegyünk nagylelkűen jót másokkal is. Bár igaz, hogy egész életünkben a jót kell tennünk, használjuk ki ezt a nagyböjti időszakot különösen a hozzánk közel állókról való gondoskodásra, és keressük meg az élet útján sebesülten heverő testvéreinket (vö. Lk 10:25-37). A Nagyböjt kedvező időszak a rászorulók felkutatására – és nem elkerülésére; kinyújtani a kezünket– és nem mellőzni; azokat, akiknek együttérző fülre és jó szóra van szükségük; meglátogatni – és nem elhagyni azokat, akik magányosak. Tegyük gyakorlattá az arra való felhívásunkat, hogy tegyünk jót mindenkivel, és fordítsunk időt a szegények és a rászorulók, az elhagyottak és az elutasítottak, a hátrányosan megkülönböztetettek és a peremre szorultak iránti szeretetre (vö. Fratelli Tutti , 193).

3. „Ha nem adjuk fel, a kellő időben learatjuk a termést”

A Nagyböjt idején minden évben arra emlékeztetnek bennünket, hogy „a jót a szeretettel, az igazságossággal és a szolidaritással együtt nem lehet egyszer s mindenkorra elérni; minden nap meg kell valósulniuk” (uo. 11). Kérjük Istent, hogy adja meg nekünk a gazda türelmes kitartását (vö. Jak 5:7), és hogy lépésről lépésre kitartóan jót tegyünk. Ha elesünk, nyújtsuk ki kezünket az Atya felé, aki mindig felemel minket. Ha eltévedünk, ha a gonosz csábításai félrevezetnek minket, ne habozzunk visszatérni Istenhez, aki „bőkezű a megbocsátásban” ( Iz 55:7). Az Isten kegyelme és az Egyház közössége által támogatott megtérésnek ebben az időszakában ne fáradjunk bele jót tenni. A talajt böjttel készítsük elő, imával öntözzük, és jótékonykodással javítsuk fel. Higgyük el szilárdan, hogy „ha nem adjuk fel, a kellő időben learatjuk a termést”, és hogy az állhatatosság ajándékával elnyerjük az ígéretet (vö. Zsid 10,36), a mi és mások üdvösségére (vö. 1Tim 4:16). A mindenki iránti testvéri szeretet ápolásával Krisztussal egyesülünk, aki életét adta értünk (vö. 2Kor 5:14-15), és ízelítőt kapunk a mennyország öröméből, amikor Isten lesz „minden mindenben” (1Kor 15:28).

Szűz Mária, aki méhében hordozta a Megváltót, és „mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette” (Lk 2:19), szerezze meg nekünk a türelem ajándékát. Kísérjen bennünket anyai jelenlétével, hogy a megtérésnek ez az időszaka meghozza az örök üdvösség gyümölcseit.

Róma, Lateráni Szent János, 2021. november 11., Szent Márton püspök emléknapján

FERENC

[1] Vö. SZENT ÁGOSTON, Tanítások 243, 9,8; 270, 3; En. in Ps. 110, 1.

[2] Vö. Az ima rendkívüli pillanata Ferenc pápa vezetésével (2020. március 27.).

[3] Vö. Angelus , 2013. március 17.