December 8-án, délben Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a pápa az Apostoli Palota ablakából elimádkozta az Úrangyalát a Szent Péter-téren összegyűlt hívekkel. A Mária-ima előtt mondott beszédében a Szűzanya szívének szépségéről beszélt, és arról, hogy valamennyien képesek vagyunk az életszentségre.

Gedő Ágnes – Vatikán

Olaszországban munkaszüneti nap december 8-a, Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, amely a karácsonyi ünnepkör kezdetét jelzi. Ezen a napon feldíszítik a karácsonyfákat, a kis betlehemeket előveszik a családok, intézmények egyaránt. Bezárnak a boltok, nincs tanítás az iskolákban, ünnepi hangulatot árasztanak az utcák. (Magyarországon 1947-ben törölték ezt az ünnepet a munkaszüneti napok közül.) Bár a járványhelyzet miatt elmaradt a szokásos közös találkozó a pápával a Spanyol-lépcsőnél, az egyesületek, intézmények elhelyezték fehér virágaikat a Szűz Mária-szobornál. Ferenc pápa a kora reggeli órákban egyedül imádkozott a kegyszobornál.

Délben az Úrangyala elimádkozása előtt beszéddel fordult a Szent Péter-téren összegyűlt hívekhez:

Kedves testvérek! A mai liturgia, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a názáreti házba vezet minket, ahol Mária megkapja az angyali üdvözletet. Az otthon intimitásában tárul föl előttünk Mária szívének szépsége. Az angyal kegyelemmel teljesnek hívja őt. Telve van kegyelemmel, vagyis hiányzik belőle a rossz, a bűn, ezért bűntelen, szeplőtelen. Máriát nagyon felkavarja a kapott hír, hogy a Megváltó édesanyja lesz. Ahelyett, hogy büszke, vagy akár gőgös lenne a kitüntetés miatt, kicsinek érzi magát belül, és alázata magára vonja Isten tekintetét.

 

A názáreti ház falai között tehát egy csodálatos vonást ismerünk fel. Mit látunk Mária szívében? Alázatos marad, nem vár el semmit, nem ír semmit saját érdeme számlájára. Szabad önmagától, egészen Isten felé és a többi ember felé fordul. Azért Szeplőtelen, mert nem önmagát nézi – és itt rejlik a valódi alázat! Nem önmagunkkal foglalkozni, hanem Istenre és a többi emberre figyelni – magyarázta beszédében a pápa. Fontos, hogy Máriának ezt a tökéletességét, kegyelemteljességét otthona falai között jelenti ki az angyal, nem pedig Názáret főterén. Rejtve, a legalázatosabb módon. Abban a házban dobogott ugyanis a valaha volt legnagyobb emberi szív. Ez pedig – kedves testvérek – a legnagyszerűbb hír számunkra! Azt üzeni ugyanis, hogy az Úrnak nem a mi nagy eszközeinkre, kiváló képességeinkre van szüksége ahhoz, hogy csodát tegyen. Az alázatunk, a feléje és a többi ember felé irányított tekintetünk kell neki.

 

Az angyali üdvözlettel, hogy egy szegény kis ház falai között adta hírül Jézus születését, Isten megváltoztatta a történelmet. De ma is nagy dolgokat akar véghez vinni a mi hétköznapi életünkben: a családban, a munkában, a mindennapok környezetében. Isten kegyelme valójában éppen ott szeret működni, jobban, mint aztörténelem nagy eseményeiben – állapította meg a pápa, majd föltette a kérdést: De vajon hiszünk-e ebben? Vagy arra gondolunk, hogy az életszentség utópia, olyasvalami, ami a bennfenteseknek van fenntartva, kegyes illúzió, ami nem fér össze a mindennapi élettel?

 

Kérjünk egy kegyelmet a Szűzanyától: szabadítson meg minket attól a téves gondolattól, hogy az evangélium és az élet két külön dolog. Gyújtsa lángra bennünk a lelkesedést az életszentség eszméjéért, ami nem szentképecskéket jelent, hanem azt, hogy minden napi történést alázattal és örömmel élünk meg. Úgy, ahogy Mária, szabadon önmagunktól, tekintetünket Istenre és a felebarátunkra függesztve, akit az élet elénk sodor. Ferenc pápa arra kér minket, hogy ne csüggedjünk. Az Úr mindenkinek jó alapanyagot adott arra, hogy megszője belőle az életszentséget a hétköznapokban. Amikor pedig elfog a kétkedés és úgy érezzük, nem fog menni, vagy elönt a szomorúság, mert képtelennek érezzük rá magunkat, hagyjuk, hogy Szűz Mária irgalmas tekintete vezessen minket, hiszen ő soha senki nem hagyott cserben, aki hozzá fordult segítségért! – mondta még Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a pápa.